Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


04. A sepsiszentgyörgyi „Cipő” tárlat ürügyén

2012.01.31

A sepsiszentgyörgyi „Cipő” tárlat ürügyén

Kis fantáziával elképzelhető mekkora bátorság, újító erő volt szükséges ahhoz a 19. század nyolcvanas éveiben, hogy van Gogh az elnyűtt, agyontaposott bakancsot festői témává avassa. A kor szelleme, az egyszerű polgári tárgyak, témák kiemelésének a divatja is elősegíthette mindezt az impresszionizmus, posztimpresszionizmus korában, de a művész sokkal többet tett a rendhagyó témaválasztás mesteri szintű megjelenítésnél. Ő alkotásaiban különös érzékenységgel, empátiával emberi érzéseket volt képes kölcsönözni a tárgyaknak; a nádfonatú széknek, az auversi  kápolnának, vagy akár egy pár sietősen ledobott, sáros bakancsnak is. Olasz Sándor írja 2004-ben (Tiszatáj) Schréner Mihály művészete kapcsán: „A cipő is ember, miként van Gogh bakancsai is azok”
Innen már csak egy lépés a művészettörténet évezredeihez képest a 20. század ötvenes éveiben, Európában született és az amerikai művészek által felkarolt, dadaista és szürrealista gyökerű pop artnak nevezett képzőművészeti irányzat, amely lényegében valóságos tárgyakat vesz át a közvetlen környezetből és ezeket gyakran eredeti rendeltetésüktől eltérő helyen, konstrukciókban alkalmazza.
Nagy valószínűséggel a meglepetés erejével hatott a hagyományos képzőművészeti kifejezésmódhoz szokott látogató számára a 2010 márciusában Sepsiszentgyörgyön rendezett és nemes egyszerűséggel a „Cipő” címet viselő tárlat. Ezen 18 meghívott képzőművész a lábbelik kapcsán főként valós tárgyakból komponált ötletes, rendhagyó, a ma emberének üzenő képzettársításival szembesülhetett a látogató.
A tévhittel ellentétben a polgárpukkasztás kora lejárt, főleg azokban a régiókban nincs létjogosultsága, amelyekben a polgárság ki sem alakulhatott. A fentiekhez hasonló játékos kezdeményezések lényegében azt közvetítik kortársainknak, hogy a kommunikáció általában és ezen belül a művészi üzenet módja az utóbbi évtizedekben gyökeresen átalakult. Egyre inkább háttérbe szorul a hagyományos ábrázolás — amelynek lehetőségeit elődeink messzemenően és a legmagasabb szinten kihasználták, kamatoztatták, közkinccsé tették — napjainkban lassacskán a meghökkentéssel, meglepő képzettársításokkal fűszerezett képi üzenetek korát éljük.
Tévedés lenne azt hinni, hogy ehhez a közlésmódhoz nincs szükség rajztudásra, a kompozíció, a technikák, a művészettörténet alapos ismeretére. Meggyőző erejű, egyedi alkotás a fentiek nélkül ma sem jöhet létre egyetlen műfajban sem, hiszen csak azt tagadhatjuk hitelesen, amit átfogóan, alaposan ismerünk, és aminek a korszerűtlenségéről, anakronizmusáról személyes tapasztalatok győztek meg.
 
              


Kép

Vincent van Gogh: Parasztcipők (olajfestmény, 1886)


 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.