Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


08. A legszomorúbb emberbábu festője, Watteau

2012.03.02

A legszomorúbb emberbábu festője, Watteau

Francisco Goya (1746-1828) alkotásán vidám leányok csoportja dobálja kifeszített lepedőn a gavallérnak öltöztetett szalmabábut, közben szinte ott lebeg a levegőben a makacsul visszatérő, örök kérdés, vajon legközelebb melyik önfeledt, további játékra, örömökre sóvárgó hajadonnak kötik be a fejét? A kép vidám, derűsen mozgalmas hangulata, már-már légies tere a nézőt is bevonja a csupa jót ígérő várakozásba.

Henri Rousseau (1884-1910) életművében visszatérő motívumnak számítanak a babák, a Gyermek marionett bábuval címet viselő festménye egyszerre derűs és döbbenetes. Tévedés lenne azt hinni, hogy az ambivalens érzés véletlenszerű, esetleg a naiv művész érintetlen látásmódjából adódó ráhibázás. A képzőművészetben, általában a művészetekben nincsenek véletlenek. Találomra még közepes alkotásokat sem lehet létrehozni, jókat végképp nem.

Miért válhatott a marionett bábu a századok során a kiszolgáltatottság, manipulálhatóság jelképévé? Mert a pálcikákra függesztett zsinórok segítségével mímelt mozgás eleve erre predesztinálja. A mű központi alakja az alacsony horizontvonalnak köszönhetően olyan monumentális megjelenítésű, pasztellszínekkel ábrázolt derűs, ártatlan „óriásgyermek”, aki a virággyűjtésre magával hozta kedvenc fabábuját, egy nagybajuszú bohócot, amelyet csak úgy mellesleg, könnyedén a felemelt balkezében tart. Mitől döbbenetes a látvány? Attól, hogy a Rousseau által ábrázolt bohóc, pojáca élő ember, a méretétől eltekintve erről árulkodik egész lénye. Olyan személy, akinek a rémült tekintetéből kiolvasható, hogy mi minden történhet vele a következő pillanatban.

Babák, bábuk olykor társaságban vagy elhagyottan, esetleg főszereplőként elég gyakran feltűnnek képzőművészeti alkotásokon, a századok során ugyanis számos művész fedezte fel a megjelenítésükben rejlő kifejezésbeli lehetőségeket. Lényegében Watteau Gilles nevű bohóca is bábu, bár első ránézésre olyan élő, érző ember benyomását kelti, akinek bábszerűsége a tartásából, kézmozdulatából, a ruházatából, a helyzetéből adódik, tehát a szerepkörét nem az arckifejezése, hanem a kiszolgáltatottsága, függősége sugallja, határozza meg.

Mi a végtelen, semmi máshoz nem mérhető szomorúság forrása, amely egész lényéből árad? Antoine Watteau (1684-1721) a francia rokokó festészet egyik legjelentősebb képviselője volt, aki rövid élete során egy, a szerepjátékokat nem csupán kedvelő, hanem a felsőbb körökben rutinosan művelő, képmutató korba született. Ennek köszönhetően különös érzékenységéből adódóan gyakran megtapasztalhatta a kiszolgáltatottságot, a magányt, a kilátástalanság, kirekesztettség érzését. Műve lényegében önarckép, olyan értelemben, ahogyan Csontváry Magányos cédrusa is az.

Hogy miről jutott mindez eszembe? Talán arról, hogy Palocsay „játék mackója” is ember. Biztosan az, hiszen szenved, sír, könnyeit a fűrészporral töltött szíve issza fel.

 

 

 

 

 

Képek jegyzéke

01.  Francisco Goya: Szalmabáb (olajfestmény, 1791)

02.   Henri Rousseau: Gyermek marionett bábuval (olajfestmény, 1903)

03.  Antoine Watteau: Gilles (olajfestmény, 1718-19 k.)

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.