Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


08. Hejcén maradtam

2012.12.29

Hejcén maradtam

 

Eszem ágában sem volt alkotótáborba menni

 

Isten a tanúm, nem akartam Hejcére menni. Időm se volt, hisz az 1989-es változásokkal olyan sok feladatunk lett, annyi minden a nyakunkba szakadt odahaza, hogy alig győztük kapkodni a fejünket, meg a levegőt. Egy állandóan alakuló, a helyét kereső társadalomban, kisebbségiként a tennivalók olykor megsokszorozódnak. Sűrűn csengett a telefon, amelyen hol az újságíró feleségemet, hol engem kerestek különféle felkérésekkel, feladatokkal. Akkoriban még nem tudtunk igazán különbséget tenni az elkötelezett, közösségi emberek óhajai és a saját pecsenyéjüket sütögető, gátlástalan karrieristák között, tehát igyekeztünk minden ránk hárított, rótt feladatnak a legjobb tudásunk szerint eleget tenni.

1992-ben felhívás érkezett a Szatmár megyei RMDSZ-hez, amelyben a magyarországi Hejcén rendezendő alkotótáborhoz, továbbképzőhöz verbuváltak megyénként egy-egy művész-tanárt. Jártam már pár táborban előtte is, innen tudtam, hogy ezeket nem nekem találták ki. Próbáltam tehát keresni valakit magam helyett, találtam is egy kollégát, aki néhány nappal az út előtt visszamondta az egészet. Így jutottam el előbb Nyíregyházára, majd innen a főiskola diákjaival, tanáraival, az erdélyi csoport tagjaival együtt Hejcére.

 

Mihez kezdjek?

 

Előtte jórészt műtermi munkákat, kompozíciókat, absztrakt képeket készítettem betűkből, számokból, meg bohócokat rajzoltam a szocialista-realista idomítású kultúrdöntnökök legnagyobb megrökönyödésére. A nyolcvanas években az akkor 5-6 éves kislányom firkáinak, rajzainak a parafrázisaival, azoknak a korlátozott szabadságról szóló képi értelmezésével szórakoztattam önmagamat, meg a szatmári közönséget. A tájképezés, házak, csendéletek olyan távol álltak tőlem, mint a lírai költészet a zsoldos katonától.

Irigykedve néztem szorgalmas kollégáimat, ahogyan a vázlatfüzeteik már másnap bokrok, utcarészletek garmadával telt meg. Bámészkodtam én is serényen, céltudatosan és kitartóan, de pár romos épületen, szűk, poros utcán és a korcsmán kívül alig láttam egyebet.

Természetesen azonnal észrevettem a hegyeket, dombokat, a varázslatos tájat, de azokat valamilyen megmagyarázhatatlan, már-már betegesnek tűnő belső makacsságból nem kívántam lerajzolni. A hegyeket megmászni, a környéket bebarangolni szerettem volna, és ezt is tettem. Jártamban-keltemben napokig úgy lötyögött a vállamon a táska benne a vázlatfüzettel, ceruzával, hogy ki se nyitottam. Aztán váratlanul  az egyik félreeső, romos épület udvarán, a szemem elé bukkant egy madárijesztő.

 

A nagy találkozás

 

Nem volt abban semmi feltűnő, vagy figyelemre méltó, kitartó szemlélődés után sem tűnt többnek, mint egy hevenyészett, átlagos tákolmány. A foszladozó inge, a kék fazék szennyeződése arra utalt, hogy már nagyon régen állhatott ezen a helyen.

Nem a külseje, a szánandósága kapott meg, ahogyan az elhagyott portán, ahol már semmi védeni való nem maradt, riogatta a madarakat. Rögtön megértettem: rokonlelkek vagyunk. Csak üldögéltem vele szemben, és hosszasan, érdeklődéssel vegyes gúnnyal bámultuk egymást. Még az is eszembe jutott, hogy jó lenne helyet cserélni, de ez az ötlet még a saját mércémmel mérve is abszurdnak tűnt.

Helyette aznap egész sorozat készítését kezdtem el mindarról, amit kettőnkben közösnek éreztem: a magányunkat, a harcainkat, a vélt győzelmeinket, a hivatalból űzendő madarakhoz fűződő ambivalens érzéseinket, és a kiszámítható, de kivédhetetlen bukásunkat próbáltam képileg megfogalmazni. Így kezdődött Hejcén a „karrierem”, amelyről már a legelején tudtam, hogy csak rövid halasztást érhetek el vele. Ha úgy döntök, hogy maradni szeretnék, előbb-utóbb alkalmazkodnom kell valamilyen formában, legalább egy bizonyos mértékig a többséghez.

 

A magtár rácsai, Trapp bácsi háza, az erdélyi csoport

 

Barangolásaim során lassan kedvelt helyeket is találtam. Közéjük tartozott a régi magtár akkor még romos épülete, amelynek bizonyos nézőpontból egyik áttört ablaknyílásán át újabb, rácsos ablak látszott. Készítettem egy gyors vázlatot, amely odahaza addig alakult, addig kapott újabb és újabb képi értelmezéseket, amíg sorozattá formálódott Ablakok címmel. Ez előtt botrányos naivitással még úgy gondoltam, hogy az ablakon keresztül általában a fény, a friss levegő érkezik.

A kilencvenes évek elején még majdnem ép volt Trapp bácsi magányos, régimódi, tornácos háza. Azt is lerajzoltam párszor a tulajdonossal együtt, ezek a kidolgozott vázlatok már egész mutatósra, sőt tetszetősre sikeredtek. Később sorozattá alakult ez is; az elmúlásról, átváltozásról, az öregségről próbáltam valamit megsejteni, megérteni készítése közben.

Felismerhetően megrajzoltam az erdélyi csoport tagjait is, de ez sem úszta meg a tovább gondolást, alakítást, rövid idő alatt újabb sorozattá bővült. Közben csőtollat vásároltam, mert úgy gondoltam, ha nagyon összekapom magam, esetleg a helyiekről készített arcképek mellett talán még néhány fát is meg tudnék örökíteni. Akkorára — mint az várható volt — sokasodtak a helyhez, az emberekhez való kötődéseim. Megszerettem a hosszú hajnali sétákat a határban, a környezet sugallta békét, a kiruccanásokat a Sólyomkőre, a környező falvakba; úgy gondoltam, jó lenne maradni.

 

Fák minden mennyiségben

 

Az első természethű vázlataim, tusrajzaim meglepően sikeresek voltak Hejcén és odahaza is. Egy részüket elajándékoztam, a többit megvásárolták, de a meglévőknél sokkal többre volt igény.

Őszintén és töredelmesen be kell vallanom, hogy élveztem a képzőművészeti könnyűvérűségemmel járó sikereket, anyagi hasznot. Semmilyen lelkiismeret furdalást nem éreztem akkor se, ma se miatta, és legközelebb már nem csupán néhány fát, hanem egész erdőt rittyentettem egy-egy táborozás alkalmával.

Kinéztem közben a templomot, egy-két házikót, romantikus utcarészletet is magamnak, és könyörtelenül, előre megfontolt szándékkel azokat is sorra lerajzoltam.                     Ezzel párhuzamosan valahogy pehelykönnyűvé, egyértelművé, érthetővé vált minden körülöttem. Már egyáltalán nem volt kérdéses, hogy találok-e témát, ábrázolni valót magamnak, hiszen lényegében minden lépésnél, minden utcasarkon, pad mellett, a parkban, az erdő szélén, a szomszéd ház udvarán, az árok mentén, a romos istállóépületben, az erődtemplom falain, a dézsmaház környékén, a kastély mögött, a korcsma mellett, a konyha sarkában százával akadtak ábrázolni való témák.

Hamar rájöttem arra is, hogy egy épület, bokor körberajzolható, így aztán keresni se kellett motívumokat. A hátam más és más fának támasztva, a különböző nézőpontok kínálta változó formák ábrázolásának lehetőségével élve, akár órákon keresztül, folyamatosan volt mit rajzolnom.

Egyszóval lassan, de biztosan igazi táborlakóvá kezdtem válni, annak minden hátrányával és előnyével együtt. Előny volt, hogy könnyebben, és több munkát készítettem, hátrány, hogy ezek az én megítélésem szerint egyre súlytalanabbak, hiteltelenebbek lettek.

 

Ajándéknak megfelelt

 

            Az illeszkedés és az anyagiak mellett volt még egy nagy előnye ennek a kiruccanásnak, végre én is megajándékozhattam kis rajzokkal, vázlatokkal néhány ismerősömet, barátomat, hiszen a kívülálló egy madárijesztővel vagy egy rácsos ablakkal fekete-fehérben mit sem tudott volna kezdeni.

Még az is átfutott az agyamon ezekben az években, hogy jó lenne áttérni színes képek készítésére, de nagy szerencsémre, akkorára már telítődött a piac. Az ismerőseim köréből már minden potenciális vásárló szerzett magának, meg a közvetlen baráti körének egy takaros kis fát vagy romantikus házikót.

A fentiekből talán kiérződik az is, hogy a teljes elhajlástól nem a sziklaszilárd jellemem, hanem elsősorban a körülmények óvtak meg. Az ember sajnos romlandóbb, mint a parizer. Ha kiteszik a napra és megbüdösödik, általában akkor sem szokott kétségbe esni. E helyett inkább elméleteket gyárt arról, hogy indirekt módon ugyan, de a büdösségével is a közösséget, a kultúrát, és természetesen a jövőt  szolgálja.

 

A könyvtár

 

            A korcsmát egy időtől  könyvtárnak neveztük, mert ez sokkal előkelőbben, intellektuálisabban, körmönfontabban hangzott. Az aprócska épület a szó szoros értelmében a falu központja, egyben leglátogatottabb és legjövedelmezőbb intézménye. Mindössze két szobából és kb. ugyanannyi tenyérnyi kis helyiségből: raktárból, WC-ből áll. Az egyik szobában a korcsma, a másikban a vegyesbolt van.

Sokkal népszerűbb, látogatottabb hely a polgármesteri hivatalnál, a kastélynál, a templomoknál, a buszmegállónál, de még az emlékműveknél is.

Van törzsgárdája, amely a helyiekből áll, de sűrűn látogatják a faluban található vidéki házak tulajdonosai, azok vendégei és az odautazók is.

Átutazókról itt nem beszélhetünk, mert a falutól kicsit feljebb véget ér az út, onnan már csak az őzcsapásokon lehet közlekedni. Jó ismerősünk a korcsmáros és a felesége, de a törzsvendégek között is rendszerint több barát akad.

 

Kapcsolatok, barátságok

  

Nagyon sokat jelentett számomra ezekben az években a kapcsolat a kollégákkal és a helybeliekkel. Szívesen ismerkedem, barátkozom odahaza is, de a szakmabeliekkel. sokkal direktebb, mélyebb, közvetlenebb kapcsolatok kialakulására van lehetőség egy alkotótáborban. A nézetbeli különbségek és a fokozott érzékenységünk ellenére is valahogy egy nyelvet beszélünk. Olykor a kommunikációs, nemzeti akadályok dacára is sokkal több közös van bennünk, mint a nem szakmabeli földiekkel. Emberileg és alkotóként is úgy érzem, hogy ezzel is sokat gazdagodtam az évek során.

Közben néhány barátom meghívást kapott más magyarországi táborokba, az erdélyi csoport lassan, de folyamatosan fogyott, feloszlott. Volt és van máig is olyan ismerősöm, aki évente hét-nyolc alkotótábor tevékenységében vesz részt és valamennyiben kitűnően érzi magát. Ez megítélésem szerint alkati kérdés, ami engem illet, nekem egyetlen tábor egy évre messze elegendő. A kötődésem, hűségem Hejcéhez sok más mellett ezzel is magyarázható.

 

Gyönyörű felhők, pillangók

 

Gyönyörű felhők, aranyszárnyú pillangók valószínűleg odahaza is vannak, csak ott soha nincs elegendő idő erre. Így kötődnek, kötődhetnek ezek a hétköznapi csodák is Hejcéhez. Esténként a kollégák általában sörözni mentek. Bár évek óta nem fogyasztok szeszes italt, legtöbbször a társaság kedvéért mégis velük tartottam. Ha nagyon elhúzódott a kiruccanás, és eluntam az asztalnál a józan üldögélést, kisétáltam a kereszthez. Ott. a dombocska puha, még a napfénytől meleg füvén hanyatt feküdve gyönyörű felhőket láttam úszni a fejem felett. Olyan szépek voltak, hogy eszembe se jutott lerajzolni vagy lefotózni őket. Sokszor esteledett így rám.

            Aranyló pillangókkal a hegyi utakon barangolásaim közben gyakran találkoztam. A tábor idejére általában megérett a szeder is. Egyedül is szívesen mászkáltam, de gyakran akadtak társaim. Időnként kolléganők, kollégák csatlakoztak hozzám. Néró, Péter kutyája  többször is felkísért a Sólyomkőre. Kezdetben még arra is volt energiája, hogy a közeli bokrok között csatangoljon, riogassa a madarakat, később örült, ha felbírt jönni velem a tetőig. Ott általában egy darabig együtt üldögéltünk békében, szeretetben. Ilyenkor úgy éreztem, hogy a világ nyüzsgése, ellentmondásai, görcsös erőfeszítéséi eltűnnek, feloldódnak, feledésbe merülnek

 

A nagy francia ágy

 

A művészek szeretnek játszani. A csíkszeredai Orbán Endre a táborba jövet valamelyik állomáson vásárolt egy több mint erotikus könyvecskét, a Nagy francia ágy volt a címe. Tévé nem lévén a szobánkban, esténként felolvasást tartottunk ebből, aztán egy hirtelen jött ötlet alapján úgy döntöttünk, hogy a sorshúzással kiválasztott boldog nyertes hazaviheti egy évre. Ebből az alkalomból dedikáltuk a nevére a kiadványt és e mellé írásban baráti jó tanácsokkal, használati utasításokkal láttuk el. Van olyan dedikáció is, amelyen rajta van a polgármesteri hivatal pecsétje is. 

Egyetlen gond adódott az akció kapcsán, hogy azokban az években már szinte valamennyinknek kamaszkorú gyermekeik voltak, és lett volna mit magyarázkodni, ha véletlenül a kezükbe kerül ez a gyöngyszem. Amikor a szerencse nekem kedvezett, már haza érkezéskor az első dolgom volt gondosan elrejteni, visszautazásig elő se vettem. A könyvet jelenleg Mester András őrzi odahaza az alkotótábor más dokumentumaival együtt.

 

Néhányan itt hagytak bennünket

 

Közben barátok, alkotótársak mentek el az egykori közösségből. Meghalt Molnár Dénes, Égerházi Imre, Mátyás Jóska és a közelmúltban Szabó Vili is. Kivétel nélkül valamennyien kiváló, ismert és elismert alkotók, jó kollégák, közösségi emberek voltak. Dénes annak idején megkért, hogy írjak a katalógusába egy pár oldalas tanulmányt, Viliről is írtam felkérésre néhány értékelő mondatot, ezeket újraolvasva ma még jobban átérzem a hiányukat. Egy ismert kolléga elvesztése minden esetben fájdalmas, egy olyan alkotótárs halála, akivel hetekig egy épületben laktunk, ugyanabban a műteremben dolgoztunk, ugyanott ettünk, egészen másképp, sokkal jobban lesújtja az embert. Az elsüketült telefonok, elhalt, feleslegessé vált postacímek a legfájdalmasabb dolgok a világon.

Nemcsak az ő elvesztésük, hanem valamennyi barátunk, ismerősünk halála minden alkalommal megérintett bennünket. Czakó Dezső, Pásztor János, Viktor János is meghalt és még hányan vannak olyanok, akikkel beszélgettünk, barátkoztunk, aztán részt vettünk a temetésükön, és ma már a neveikre se nagyon emlékszünk.

Hejcén voltunk, amikor vízbe fúlt egy fiatal vámos ismerősünk, és meghalt Béla bácsi, a római katolikus pap is, aki úgy támogatta a tábort, hogy szerény fizetéséből képet vásárolt a művészektől. Kassára, diákkorának városába is szeretett volna elvinni bennünket, de a jó szándékú terve a határnál elakadt.

 

Senki se bújhat ki a saját bőréből

 

A természetelvű alkotói kiruccanásaim idővel szép csendben  elcsökevényesedtek, kimúltak, és a továbbiakban végérvényesen visszatértem a saját képi világomhoz.

Kompozíciókat készítettem az útlevelem, személyi igazolványom számával, „megrajzoltam” a telefonszámomat, „erdőablakokat” készítettem. Hejcei születésű a szemüveges, szembenézős önarcképem, a „csókolózó várfal”, a barátomtól, Kormos Péter Néró nevű kutyájától egy triptichonnal búcsúztam ugyanitt 2009-ben.

Megszámoztam a hasított fákat, a szénabálákat Hajnal címmel női mellekké alakítottam és képileg kitaláltam, megkomponáltam, hogy vajon mit álmodhat a hat éves Alexandra babája.

Egyszóval kiszórakoztam magam, biztos, hogy a kollégák közül is csak kevesen tudtak követni, bevallom, ez olykor magamnak is több-kevesebb gondot okozott. Elmúltam hatvan éves, az egész életem a képzőművészetről, ennek rokonterületeiről szól, ezt tanultam, ezt tanítom, ezt művelem, erről írok. Ennek ellenére máig nem tudom, hogy valójában mi is a művészet. Lehet, hogy az ostoba közhelyeken túl napjainkban minden alkotó számára mást és mást jelent ez a fogalom, és minden összemosási kísérlet eleve kudarcra van ítélve?

 

Nem unatkoztunk akkoriban

Otthon elárasztottak feladatokkal, gyakran csak Hejcén pihenhettem, szusszanhattam egy keveset. Volt olyan év, amikor állandó munkahelyem mellett egyszerre három főiskolán is tanítottam. Írtam módszertani útmutatót, meg tucatnyi más könyvet, megrajzoltam több mint 200 szatmári személyiség arcképét, felmértem és rendszereztem a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye teljes képzőművészeti anyagát, diplomamunkákat, államvizsga dolgozatokat irányítottam a képzőművészeti tevékenység mellett, és több kuratórium, civil szervezet tagjaként közösségi feladatoknak tettem eleget.

Jó tíz éve használok különböző számítógépes programokat, néhány éve digitális fényképezőgépem is van, ezért engesztelésül az alkotói magatartásmódom botrányos mássága miatt, a kétezres évek elejétől elvállaltam ingyen a tábor katalógusainak a szerkesztését, kinyomtatását, postázását. Szerintem erre is szükség lehet, hiszen erősíti az összetartozás érzését, ezek segítségével kicsit közelebb kerülünk egymáshoz.

 

Neked miért nincs kocsid?

 

Ezt a kérdést egy olyan kolléga tette fel, aki éveken keresztül látta, hogy általában a Crăciun család gépkocsijával érkezem a táborba. Akkor gondolkoztam el először ezen, hiszen addig csak annyit tudtam, hogy ez a téma nem érdekel.

Végeredményben mi is kell a vezetéshez? Kell egy kis pénz, egy jogosítvány, egy garázs, meg egy kocsi. Egy szerényebb járműre volt pénzem, ezért még a táborban elhatároztam, hogy amikor hazaérek, a feleségem megdöbbenése ellenére beiratkozom a sofőriskolába és levizsgázom.

Akkor 58 éves voltam és nemcsak a vizsgázók, de az oktatók, vizsgáztatók között sem volt senki széles e határban ilyen idős. Ez engem nem zavart különösebben, a vizsgám az első próbálkozásra sikerült, és utána rövidesen vásároltam a lakásom közelében egy garázst.

Kevesen múlt, hogy vegyek egy kocsit is, de ez  a teljes megvilágosodás miatt mégis elmaradt. Ráébredtem ugyanis arra, hogy még mindig szeretek gyalog járni, ezért nem nagyon tudnám kihasználni a kocsit, és az sem valószínű, hogy a könnyen szerzett hajtási ellenére ebben a korban valaha meg tanulok tisztességesen vezetni. Így történt, hogy a következő táborba a saját jogosítványommal, de továbbra is mások kocsijával érkeztem

 

Mit bütyköl a kisöreg?

 

Ezekben az években egyre kevesebb képet készítettem. A lányom felnőtt, férjhez ment és megszületett a kis unokám. Nyaranta az egyházmegyét jártam két restaurátorral, esténként a haza vitt hatalmas képanyag, friss információk, dokumentumok rendszerezésével, feldolgozásával bíbelődtem éveken át, mellette vizsgáztattam, szakfelügyeletekre jártam, felkérésre tanulmányokat készítettem. A fentiek miatt két-három alkalommal Hejcére se sikerült eljutnom.

Mire visszatértem, a táborlakók összetétele alaposan, mondhatni radikálisan megváltozott. Tehetséges, ügyes, aktív fiatalok jöttek Szlovákiából, magamon éreztem a tapintatos, de egyértelműen gunyoros tekintetüket, ahogyan futólag megnézték a fűszálakkal, ágacskákkal telerajzolt lapjaimat a kultúrház termében. Tökéletesen megértettem őket, sőt, bármilyen furcsának tűnik, egyetértettem velük. Én is ugyanígy tekintettem volna harminc évvel ezelőtt egy magam korú szürke „bácsika” alkotói igyekezetére, hiszen valaha:

„Én is csak király voltam,

S mert férfi vagyok, ki meg nem retten,

Így aztán lassan herceg lettem,

Majd indián, majd partizán,

És végül — saját erőmből — közember.”

 

Az értékeket menteni kellene

 

Hejcén maradtam tehát, és ez, valamint a 2008-ban kapott örökös tagság arra kötelezett, hogy legközelebb kicsit felkészültebben jelenjek meg a táborban. Dolgoztam tovább, 2009-ben még arra is futotta időmből, hogy részt vegyek a záró kiállítás rendezésén és a megnyitón. Meghívókat, plakátokat nyomtattam, a katalógusokat már egy héttel táborzárás után postáztam a kollégáknak.

Közben felmerült a jubileumi ünnepségek gondolata, hiszen mi régebbiek tudtuk, hogy jövőre lesz húsz éves a tábor. Ennek kapcsán először arra gondoltam, hogy az ünnepségek önmagukban valóban nem sokat érnek, de ha értékmentő, összegző feladatot is teljesítenek, akkor már nem felesleges időpazarlás néhány hetet, hónapot erre szánni. Így vállaltam el a jubileumi album, CD szerkesztését, amelybe többek között ezt a kis írást is szántam.

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.