Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


01. Gyermekrajzok

2012.01.26

A FIRKÁKTÓL AZ ÁBRÁZOLÁSIG



Firka

A firka a gyermeki ábrázolás kezdeti szakasza, amelyben a spontán játék öröme a domináns elem. Sokat és sokféle eszközzel firkáljon a gyerek ebben az életszakaszban, míg el nem jut a sejtszerű ábrázolásig.  Mi a jelentősége ennek a szakasznak? Alapvetően fontos, hogy ebben a korban minél több és minél változatosabb eszközöket adjunk a gyermek kezébe, kapjon lehetőséget arra, hogy valamennyit kipróbálja. Ez a szakasz ugyanis motorikusan, pszichésen stb. előkészíti a gyereket arra, hogy hamarabb, rövidebb időn belül kezdjen ábrázolni, írni.

Hogyan kerülhetjük el, hogy közben telefirkálja a falat, a ruháit, a bútorokat?

01. Ez csak egyféleképpen lehetséges, ha a gyerek állandó felügyelet mellett dolgozik. Az a gyerek firkál össze mindent az első alkalommal a kezébe kerülő írószerszámmal, amelyik nem kap a felügyelet, irányítás melletti rendszeres firkálásra, rajzolásra lehetőséget.

02. Szoktassuk a gyereket már a kezdetektől arra, hogy csak papírra rajzolunk. A papírt rögzíteni kell egy műanyag alaphoz, hogy munka közben ne mozduljon el. A gyerek ellentétben a legtöbb felnőttel széles, dinamikus karmozdulatokkal dolgozik, firkáiban ennek a spontán, nyomot hagyó erőteljes mozdulatoknak az örömét fedezhetjük fel.

03. Időnként a lapot cserélni kell, hiszen hamar betelik. Ha a gyerek tiltakozik a csere ellen, hagyjuk, hogy tovább firkáljon ugyanoda. Miért? Mert ilyenkor általában szeretné az egész felületet betölteni. Ne csak fehér alapokra rajzoltassuk, használjunk színes lapokat is, hiszen ezek még vonzóbbá, érdekesebbé tehetik a tevékenységet.

04. Fontos, hogy munka közben válogathasson az eszközökbe, ezeket egy kis dobozban, műanyag pohárban mellette tárolhatjuk. Felismeri két, két és féléves korban a gyermek a színeket? Igen, felismeri, hiszen következetesen először az általa kedvelt színeket válassza, de természetesen még nem tudja ezeket megnevezni. Felesleges tehát megmondani neki, hogy melyik a kék, a vörös vagy a zöld? Szerintem nem, hiszen akár érti, akár nem a gyerek a mondandónkat, egy valamit biztos megérez. Azt ti, hogy a felnőtt komolyan veszi, nem gügyög, nem óvatoskodik vele a kommunikációban, hanem olyan közvetlenül szól hozzá, mint egy másik felnőtthöz.
 
05. Milyen eszközöket válasszunk? Ebben a korban elsősorban egyszerű rajzeszközöket használunk: ceruzát, színes ceruzát, zsírkrétát, filctollat, golyóstollat stb.

06. Fontos, hogy a gyereket ne újságpapírra, kitépett füzetlapokra, egyik oldalán már teleírt irodai melléktermékekre rajzoltassuk, hiszen ezek a „spórolós” megoldások egyben azt üzenik a gyereknek, hogy az ő munkája nem fontos, másodrendű, érdektelen. A legjobb, ha fénymásoló (xerox) lapokat használunk, ezek elég nagyok, elfogadható minőségűek és nem túl drágák.

07. Szoktassuk a kezdetektől a gyereket ahhoz, hogy egyszerre csak egy írószerszámot válasszon, ha cserélne, tegye vissza a filctoll, golyóstoll kupakját és az írószerszámot a helyére. Ez nagyon sok türelmet, időt igénylő feladat, hiszen kezdetekben legszívesebben marokszám szedné ki az eszközöket, és az egész asztalt, meg annak a környékét teledobálná velük.
 
08. Ne próbáljuk már a kezdetekkor az írószerszámok helyes fogására, tartására szoktatni a gyereket, hiszen erre még nem elég fejlett az izomzata, hagyjuk, hogy ő maga próbálja ki, hogyan dolgozhat a legkényelmesebben. Sűrűn előfordul, hogy fordítva tartja a ceruzát és elégedetlen, hogy az nem hagy nyomot. Közbe kell lépnünk ilyenkor?  Szó sincs róla, legyen türelmünk kivárni, amíg magától rájön arra, hogy mi a gond. A tapasztalat szerzésének nagyon fontos szakasza ez, ha a gyerek helyett próbálunk gondolkozni, cselekedni az egyéni tapasztalatok szerzését késleltetjük.

09. A legjobban úgy tudjuk nyomon követni, irányítani a rajzolását, ha felültetjük egy íróasztalra, a jobb keze mellé (ha jobbkezes) írópapírt, a bal oldalára az íróeszközöket helyezzük. Ha leülünk az asztal mellé, arra is tudunk vigyázni, hogy a munka hevében le ne essen, és így közvetlenül nyomon tudjuk követni a tevékenységét, hiszen nagyjából egy magasságban vagyunk.

10. Természetesen így sem tudjuk elkerülni, hogy a papír mellett ne kerüljön egy-két vonás az íróasztalra, ruhára, a tenyerére is, de ez egy kevésbé divatos otthoni ruha esetében nem gond, a tenyere, meg az íróasztal pedig lemosható.

11. Jó módszer az is, ha a felnőtt és a gyerek egyszerre rajzol, mindkettő természetesen azon a szinten, amilyenen tud. A gyermek utánozva tanul beszélni, enni, rajzolni, viselkedni; ellesi a mozdulatainkat, a gesztusainkat, szavainkat és büszke arra, ha utánozni tudja ezeket. Ha úgy próbálunk ilyenkor firkálni, mint a gyermek, az legalább annyira idétlen megoldás, mintha normális beszéd helyett gügyögnénk neki, vagy járás helyett mi is tipegnénk.
 
12. A kisgyereknél a rajz és a játék még ugyanaz. Az sem okozhat különösebb gondot tehát, ha menet közben ráun a firkálásra, és a kezében lévő filctollal, dobozzal mondjuk kavargatni, főzni kezd.

Sejtszerű ábrázolás

A sejtszerű ábrázolás már felismerhető tárgyakat, alakokat is tartalmazhat, lényegében a gyermeki rajz átmeneti szakasza a firkálás és ábrázolás között. Nagyon sok szakember nagyon sokféleképpen kategorizálta, jellemezte ezeket, a szakaszokat, a leírásuk kisebb tudományágnak nőtte ki magát. Van némi érdekesség, sőt a gyakorlatban is használható részlet ezekben, a rendszerekben, ennek ellenére úgy gondolom, hogy a gyakorló óvó-, tanítónő számára elég a gyermeki ábrázolás négy szakaszának a vázlatos ismertetése.

Melyek ezek?

01, a spontán firkálás szakasza
02. A sejtszerű ábrázolás
03. Az intellektuális realizmus szakasza
04. A realista (valósághű) szakasz


Miért elég szerintem ennyi? Mert a gyakorlat azt bizonyítja, hogy még ezek a szakaszok is nagyon nehezen behatárolhatóak és azt is, hogy a megnyilvánulási formájuk, időtartamuk végtelen változatosságról árulkodik. Csak a nagy időbeli eltérések okozhatnak gondot, aggodalmat, illetve örömet akkor, ha korához képest a gyerek sokkal fejlettebben ábrázolja az őt, körülvevő tárgyakat, személyeket.
Milyen a sejtszerű ábrázolás? Ez még valójában az ábrázolásnak egy primer szakasza, a spontán firka különálló gomolyagokra, zárt firkákra kezd bomlani, és ezek az apró, sejtszerű kis képelemek rendeződnek idővel alakokká, tájjá vagy tárgyakká. Innen csak egy lépés a valódi ábrázolás, amely először ideoplasztikus formában jelentkezik és ez a hosszú szakasz alakul át fokozatosan realista ábrázolássá.
Szakkönyvek tucatjai követik nyomon a gyermekrajz fejlődését a firkálástól a realista ábrázolásig. A legtöbb szakíró külön foglalkozik az emberi alakok, házak, fák, a család stb. ábrázolásával, ezek jellegzetességeit mutatják be külön-külön szakaszonként.
Fontos nyomon követni azt is, ahogyan a különböző, kezdetben összefüggés nélküli képelemek a kompozíciónak köszönhetően egységes képpé állnak össze. Ennek a folyamatnak is külön szakirodalma van.

Kezd ábrázolni

A sejtszerű megjelenítés után kezdődik az ábrázolásnak az a szakasza, amelyben a gyermek, még egyelőre kicsit formátlanul, aránytalanul, nagy kihagyásokkal, de már összefüggő, könnyen „olvasható” alakokat, tárgyakat jelenít meg. Ezek már igazi rajzok, a gyermeki ábrázolás varázslatos, szubjektív, fantáziával, érzékenységgel, felfokozott közlési vággyal megfogalmazott üzenetei, valóságos képi körmondatok. Valamennyi munka valamilyen élmény alapján, hatására készül, ami természetesen nem azt jelenti, hogy csak a környező világ kézzelfogható, direkt élményei fogalmazódnak meg ezekben. A valóság gyakran mesés elemekkel keveredik, hiszen a gyermek ebben a korban még „éli” a meséket.
A fentiek természetesen nem azt jelentik, hogy a rajzoló gyermek nem gondolja komolyan az ábrázolásait. Amikor önmagát például királyleányként, tündérként ábrázolja (koronával, palásttal, varázsvesszővel), az sohasem azt jelenti, hogy valamelyik dinasztia leszármazottjának tekinti magát, hanem sokkal inkább azt, hogy azonosulni szeretne az általa szépnek, fontosnak, kedvesnek tartott mesefigurával, és ezt külső hasonlóságokkal (attribútumokkal) is szeretné kihangsúlyozni.
Röntgen rajzokat készít, hiszen pontosan tudja, hogy mi van a ház, a gépkocsi belsejében, a Mikulás puttonyában vagy az anya bevásárló kosarában. Képes színekkel, díszekkel, az ábrázolt alak, tárgy méretével és a kompozícióval is tudtunkra hozni szimpátiáját, illetve közömbösségét vagy antipátiáját.
Nem rajzol felesleges részleteket, cirádákat, hiszen a gyermek ebben a kezdeti szakaszban még nem manierista. Nem mechanikusan megtanult, elsajátított megoldásokkal szeretne tehát hatni, hanem az ábrázolás direktségével, közvetlenségével. Közlési, önkifejezési mód ez, bár a gyermeket a művésznél sokkal kevésbé érdekli, hogy képeinek valós üzenete eljut-e a környezetéhez. Büszke a rajzaira, szívesen ajándékozza ezeket, mesél róluk, de képeinek szavakban megfogalmazott tartalmi leírása akár a pillanatnyi élmények hatására is változhat.
Sokan, sokat foglalkoztak ezzel a területtel. Azért idézek a Magyarországon élő, igen népszerű Molnár V. József gyermekrajz-elemzéseiből, hogy jelezzem: minden áltudományos, titokzatoskodó, sejtelmes fejtegetés első hallásra meggyőző lehet, de ugyanakkor félrevezethet, eltávolíthat a lényegtől. Az alábbi idézetek (a világhálóról vettem át, de Molnár könyveiben is bőven találkozhatunk velük) talán jelzik, hogy mit értek titokzatoskodás, sejtelmes fogalmazás, áltudományos megközelítés alatt.
„a kisgyermek első firkáiban a teremtett világ egymást feltételező és kiegészítő kettőssége van jelen, a világosság (férfi) és a sötétség (nő), a nappal és az éjszaka, a fönt és a lent, a száraz és a nedves. az egymásra rímelő kettősségek rendszere.”
„a kisgyermek nagy gonddal, hosszasan s szívesen rajzolja a pontot is, s a vele egyenértékű kicsi köröket, s apró foltokat; órákat tölt el néha ezekkel a roppant egyszerű rajzi formákkal, ilyenkor azzá válik, amit tesz; „kilép” a tér-időből, a maghoz hasonló állapotban él, amelyben az élet esszenciális, alig moccanó. 
A gyermek saját állapotát „meséli” ekképp el: a benne, vele testesülő szűzségről ad hírt.”
 „a „barlang”, a „kemence”, a „sátor” az anyaöl emlékének, az anya áldozatos szeretetének kifejezője a gyermekrajzokon.  A hajsátor védelmében vidám az arc, s a lányruha is sátoros, amelyen (amelyben!) ház és virág kapja meg oltalmát.”
Mihez hasonlíthatóak a fenti eszmefuttatások? Hasonlíthatjuk ezeket a piramisok keletkezésével kapcsolatos legmerészebb teóriákkal (Várkonyi Nándor: Szíriát oszlopai) vagy Erich von Däniken svájci író rendkívül titokzatos, az emberi civilizáció eredetére vonatkozó elméleteihez is. Mi a közös bennük? A sejtelmesség, a rejtély, a meggyőző válaszok helyett megfogalmazott kérdések özöne. Minden ilyen munka természetesen tartalmaz valós, mindenki által ismert elemeket is, Molnár úr is pontosan ismeri a gyermeki ábrázolás szakaszait. A gond abból keletkezik, amit a későbbiekben ezekkel, az alapismeretekkel kezd, amit a gyermeki ábrázolásba próbál belemagyarázni. Szerinte ezek a munkák (firkák, primer ábrázolások) ősrégi tudásokat, felismeréseket, transzcendentális üzeneteket közvetítenek. Ezt a tudást a civilizáció teszi számunkra, felnőttek számára elérhetetlenné, megfejthetetlenné, de a gyermekrajzok „értő tanulmányozásával, megfejtésével, interpretálásával” minden világossá válik. Ilyen alapokon, kis rutinnal, meggyőző készséggel az is bebizonyítható, hogy a hold sajtból van, és az is, hogy a nemrég vásárolt napszemüvegem a világegyetem kicsinyített mása. Az okfejtések pontos leírásától megkímélem a kedves olvasót.

Mi adja a 4-12 éves gyermek alkotásának varázsát?

a.    Elsősorban az a hatalmas érzelmi tartalék, amelyről szinte valamennyi munkája árulkodik. Ez miben nyilvánul meg? Az alapelemek végtelen változatosságában, a kifejezés árnyaltságában, a rendelkezésre álló eszközök differenciált használatában, az elvonatkoztatási képességben és még hosszan sorolhatnám.

b.    Varázslatos ezeknek a kis alkotásoknak a spontaneitása, direktsége; az a határtalan, már-már parttalan bátorság, amellyel a gyermek az őt, érdeklő témákat megfogalmazza.

c.    A felnőtt, de még a képzett alkotó is a kötöttségektől, az elvárásokhoz való igazodási vágytól, a megtanult, kitapasztalt sémák által gúzsba kötve lát munkához, és mindez magától értetődően tükröződni fog abban, amit létrehoz. A gyereknek nincsenek ilyen kötöttségei. Ő közvetlenül fogalmaz, természetes számára, hogy méretben, színben kiemeli a fontosabb, lényegesebb dolgokat, hogy fütyül a konvenciókra, arányokra, kompozíciós, stiláris elvárásokra, vagyis nem a hasonlóság érdekli, hanem a lényeg.

Egyszerűbben megfogalmazva mit jelentenek a fentiek? Lényegében azt, hogy gondolkodás- és kifejezésmódjában a gyermek igazi művész. Akár remekműveket is alkothatna, ha birtokába lenne annak a hatalmas művészi eszköztárnak, amelyet az emberiség az évezredek folyamán felhalmozott.
Sajnos pont ezt az életkorra jellemző kollektív csodát próbálják sokan messzemenően kiaknázni, kihasználni, kisajátítani, hasznot csikarni belőle. Ezek az eleve vesztésre ítélt manőverek elsősorban nem a gyermekre, hanem az őt körülvevő túlzottan ambíciós, kiéletlen szereplési vágyaktól fűtött felnőttekre jellemzőek.
Mit tesznek? Agyonszerepeltetik, agyonreklámoztatják a gyermekük rajzait, festményeit és miközben túlnyertetik a gyermeket a különböző versenyeken, közvetlenül (külön órákkal, állandó dicséretekkel, ajnározásokkal) és közvetve (minőségi felszerelésekkel, díjakkal, cikkekkel, utazásokkal) újabb munkák készítésére ösztönzik, és mellesleg, ha tehetik, a sikerek fényében ők is tündökölnek. Mi általában az ilyen „pünkösdi királyságoknak” előre borítékolható végeredménye? Egyrészt az, hogy a gyermek felismeri a hátteret, „telítődik” ezzel az állapottal, és végképp elfordul a rajztól. Rosszabb esetben elhiszi azt, hogy ő olyan különleges képességek birtokosa, amelyek már gyermekkorában művésszé avatják. Pontosan emiatt lesz képtelen a későbbiekben megérteni majd felnőttként, hogy a tehetségét, munkáit a társadalom, a szakma miért nem hajlandó elismerni és az ebből fakadó állandó elégedetlenség érzése akár egész életén keresztül végigkísérheti. Sok ilyen tanítványom volt, idővel és fokozatosan arról is végképp lemondtam, hogy a szülőket lebeszéljem gyermekeik agyonreklámozásáról. Rájöttem ugyanis, hogy semmi esélyem sincs, hiszen a hibák felismerése, az önkritika csak egy bizonyos szinten felül lehetséges. Aki nem éri el ezt a szintet, az ilyenkor akár még szakmai irigységet is feltételezhet a tanár részéről.
A szakmai eszköztár birtokbavételével párhuzamosan, a külső elvárások hatására a gyermekben a gátlások is gyarapodnak. Az immár elemista vagy általános iskolás tanulóvá serdült kisgyermek a körülmények, az iskolai nevelés, a világhoz való igazodási vágy hatására újabb kommunikációs lehetőségekkel ismerkedik meg, és lassan tudomásul kell vegye az általa ábrázoltak és a való világ közötti különbségeket is.
A kiskamaszkor kezdetén más vágyak, elképzelések, ideálok is jelentkeznek, és ezzel párhuzamosan a gyermeki ábrázolás varázsa (mint eső után a szivárvány) is fokozatosan szertefoszlik.     Akinél megmarad a varázs, abból akár művész is válhat, ha van kellő kitartása, energiája, hivatástudata ahhoz, hogy több évtizedes erőfeszítés után eljusson a képzőművészet valamelyik részterületén az önkifejezés letisztult formáihoz.
Mekkorák ehhez az esélyek? A több ezer nagyon tehetséges tanítványom közül az elmúlt 42 év során 3-4 a szakma által is elismert, veretes művésszé érett. Mi lett a többiekkel? Úgy gondolom, hogy attól, hogy éveken át örömmel, odaadással festettek, rajzoltak, jobb orvosok, mérnökök, munkások, szülők, emberek lettek, jobban, árnyaltabban ismerik, értik az őket körülvevő világot. Ez sem kevés!



Az illusztrációk saját gyűjtésű anyagok és a leírt ábrázolási szakaszokat mutatják be.



GONDOLATOK A GYERMEKRAJZOK OLVASATAIRÓL

Úttörők

    A gyermekrajzok világának páratlan szépségével, kifejező erejével, a gyermeki alkotások mondanivalójának magyarázatával sokan én sokat foglalkoztak az elmúlt évtizedek, évszázad során a térségünkben is. Ezt több megközelítésben próbálták bemutatni, ilyen vagy olyan szempontból felhasználni, kisajátítani, eltudományosítani, interpretálni. Mindenki a képzettségének, egyéni tapasztalatainak megfelelően közeledett hozzá.
Úttörő szerepet játszottak ebben a folyamatban a képzőművészek a 20. század elején, akik felismerték a gyermekrajzok, a törzsi kultúrák képi világának expresszivitását, direktségét, áttételek, óvatoskodások nélküli nyers erejét, és messzemenően kamatoztatták ezt műveikben. Gondoljunk csak Paul Klee, Pablo Picasso vagy a fauvok (vadak) alkotásaira. Paul Gauguin ihletért egyenesen a forráshoz zarándokolt, Tahitiban készült festményeire vitathatatlanul hatott a bennszülöttek ábrázolásmódja, képi kultúrája.

A franciák a gyermeki fantáziát, alkotóerőt, kezdeményezőkészséget növelő tevékenységek fontosságának hangsúlyozásában és a gyermekrajzok olvasata módozatainak a kidolgozásában is élenjárók voltak. Jó száz éve, még az első világháború előtt megkezdődött náluk a téma alapos, átfogó tanulmányozása, amely a későbbiekben az oktatás egészére kihatott. A rajz révén sikerült közelebb kerülniük a gyermek világához, gondolkozásmódjához, ahogyan szerintük ennek olvasatával lehetett legkönnyebben felvázolni, körvonalazni a tanuló személyiségét is. Ekkor formálódott, kristályosodott ki a rajztanítással kapcsolatban az a néhány alapelv, amely kis módosításokkal máig érvényes. Ezek lényege a kreativitás, a kezdeményezőkészség, az interdiszciplinaritás.
    A témakörnek ma is hatalmas irodalma van, de megítélésem szerint az egyik feltétlenül elolvasandó szakkönyv, alapkönyv a művészetpszichológia világhírű, német származású, amerikai professzorának, Rudolf Arnheim-nek összefoglaló munkája, amely 1954-ben jelent meg először, de az óta szinte minden európai nyelven több kiadást is megélt. A magyar fordítás az 1974-ben megjelent új változat alapján készült, címe: A vizuális élmény (románul: Arta si percepţia vizuală, 1979). Ebben többek között a szerző nemcsak a gyermekrajzok kifejező erejével, fejlődési szakaszaival, jellegzetességeivel foglalkozik több oldalon, hanem a gyakran és tévesen primitív művészetnek nevezett törzsi kultúrák kifejezésmódjával, művészi eszköztárával is.

Kortárs magyar nyelvű szakirodalom

    Magyar nyelven a közelmúltban megjelent szakkönyvekből is bő kínálat áll rendelkezésünkre, közülük megítélésem szerint feltétlenül említést érdemel Feuer Mária két kötete: A firka lélektana (Akadémiai Kiadó, 2002), valamint A gyermekrajzok fejlődéstana (Akadémiai Kiadó, 2000).
Az első egy sokak számára periférikusnak ható, de annál elterjedtebb, aktuálisabb jelenségre hívja fel a figyelmet: a firkákra. Ez a munka elsősorban nem a pedagógiai, társadalmi szempontok szerint elemez, hanem a jelenség lélektani oldalát, vagyis a firkához kapcsolódó, azokból kikövetkeztethető tulajdonságokra, személyiségjegyekre fekteti a hangsúlyt.
A Szatmár megyei Kálmándon tevékenykedő tanítónő, Kocsis-Ármos Gyöngyike két szakdolgozatot is írt a firkáról, mint jelenségről (2009, 2010.) és azok hasznosításáról az elemi iskolai tanításban, tevékenységekben. Gyakorló tanítónőként őt elsősorban nem a firkák pszichológiai, hanem a pedagógiai, neveléstudományi, oktatási oldala érdekelte. Azt kutatta, hogy mi lehet az egyre szaporuló, terebélyesedő gyermeki firkák keletkezésének oka az iskolákban, és természetesen azt is, hogyan hasznosítható a jelenség a mindennapi oktatói-nevelői munkában. A témakör tanulmányozása közben nem volt túlságosan nehéz felfedeznie azt az evidenciát, hogy a firka az iskolában elsősorban a passzivitásra kárhoztatott tanulók tömegeinek egyfajta menekvési, vagy ha úgy tetszik tiltakozási formája. Rájött arra is, hogy a tanulók, ha tehetnék, sokkal többet rajzolnának az iskolában.
Feuer Mária A gyermekrajzok fejlődéslélektana című kötete több mint 400 oldalon, 600 illusztráció segítségével számos példát nyújt arra is a 3-15 éves korú gyermekeknél, hogyan értékelhetőek, körvonalazhatóak az emberrajz, családrajz, a fák, járművek ábrázolásának elemzése segítségével a különböző fejlettségi szintek, személyiségjegyek. A szerző pszichológus, tehát művét ilyen megközelítésben lehet és kell tanulmányozni, hasznosítani, idézni. Nyilvánvaló, hogy könyvében tanult szakmája ellenére nem kívánt elszakadni a gyökerektől, a kiindulóponttól, az ábrázolás körülményeitől és eredményeitől. Halkan megjegyezném, hogy ezt nem is tehette volna meg.
Annyira nem szakadt el, hogy munkájában napról napra történő rajzfejlődési megfigyeléseket is közöl, elemzi ezek eredményeit. Például Az esőtől a pöttyös labdáig címet viselő fejezetben azt mutatja be már-már kínosan aprólékos részletességgel, hogyan jut el néhány hónap alatt a három év körüli kisgyerek a firkától a sejtszerű ábrázolásig. Természetesen foglakozik az emberábrázolás fejlődésével is, amely az előző megfigyelés sorozathoz hasonlóan, szintén egy sokak által kedvelt, kitartóan és részletesen kutatott, leírt, elemzett terület.     
A könyvet olvasva vitathatatlan, hogy Feuer Mária nagy tárgyi tudással rendelkezik, kitűnően ismeri az ide vonatkozó könyvészeti anyagokat, nagy erőfeszítéseket tett és minden valószínűség szerint tesz is a jelenség körbejárására, de a leírásokat, megfigyeléseket olvasva nekem, a több mint négy évtizedes szakmai tapasztalattal rendelkező rajztanárnak, aki az elemi iskolai és óvodai rajztanítást is közelről ismeri, valahogy hiányérzetem támadt, elbizonytalanodtam. Az ilyen megállapításokkal pedig: „A gyermekek kedvelt témái az ember (33%), szívesen rajzolnak házat (25%), növényeket (27%) és állatokat (21%)”. Más: „A geometriai formák másolása terén a keresztet  a gyerekek 60%-a, a kört 72%-a, a négyzetet 83%-a, a háromszöget 95%-a rajzolja le jó ábrafelfogásban és megfelelő kivitelezéssel” — egyszerűen nem tudtam mit kezdeni.
Még jó, hogy a szerző nem mellékelt a megfigyeléseihez grafikonokat, mert annak is egyre nagyobb a divatja napjainkban. Valahogy ha kell, ha nem a tudományos dolgozatok elidegeníthetetlen, szerves részeivé váltak, mint a paprikás krumplinak a paprika, a fejszének a nyele vagy a Microsoft Excelnek az Excel.
Nem tudom, honnan veszi a szerző a fenti gyanúsan pontos adatokat, de nem is igazán fontos, hiszen megítélésem szerint maga a megközelítés, az elemzés módja hibás. Minden, a gyermekrajz területén kicsit is jártas ember ugyanis tudja, hogy a gyermek számára a rajz, a festés nem szétszedhető, darabonként elemezhető, százalékokban mérhető, sémákba, kitalált szerkezetekbe préselhető tevékenység, hanem önkifejezés, a világ felfedezésének egyik legkézenfekvőbb, legdirektebb, végtelenül változatos módja. Természetesen nem az egyetlen útja, megnyilvánulása a gyermeki tevékenységnek, ezért jó, ha a rajzok mellett még számos fontos társadalmi, szociológiai, környezeti tényezőt is figyelembe veszünk a megfigyeléseinknél, a személyiségjegyek körvonalazásánál.
A szatmárnémeti óvónő, Lieb Andrea arról írt fokozati dolgozatot 2010-ben, hogy miként lehet megismerni az óvodás gyermeket a rajzai, képzőművészeti, kézműves alkotásai alapján. Ő olyan jelentős szakmai tapasztalattal rendelkező pedagógus, aki dolgozatához az általa jól ismert gyermekek rajzainak százait tanulmányozta át, de arra is figyelmeztet, hogy az ilyen felméréseknél még számos tényezőt kell figyelembe venni ahhoz, hogy a kialakított összkép valós, meggyőző, hiteles legyen. Tudja, érzi, hogy ezen a területen kerülni kell minden kategorikus, általános érvényű kijelentést, munkájának az a legnagyobb erénye, hogy a kísérletek eredményei mellett a dilemmáit is tudtunkra hozza.  Ugyanis a gyakorlat azt igazolja, hogy aki nem bizonytalanodik el olykor ezen a területen, az indokolatlan magabiztosságával, mindent tudásával magát a hozzáértést kérdőjelezi meg.
A dolgozat szerzője azt is tudja, ismeri a gyakorlatból, hogy a rajzok tanulmányozása elsősorban az egyéni fejlődéssel kapcsolatban nyújthat megbízható támpontokat, ezért fontosnak tartja ezek elektronikus gyűjtését, tárolását, rendszerezését és időnkénti összehasonlítását.

„A gyermekrajz nem játék”

Mindig irigyeltem azokat, akik néhány vonalból, foltból, színből, a méretek, a kompozíció alapján messzemenő következtetéseket képesek levonni. Akik számára nyilvánvaló, hogy a vidám, világos színek optimizmust, a sötétek pesszimizmust sugallnak, tudják, hogy a csoportképeken a kisebb alakok a gyermek számára kevésbé jelentős szereplők, tárgyak és még hosszan sorolhatnám a jól bevált és kényelmességi okokból gyakran kritikátlanul elfogadott közhelyeket.
Az természetesen nem véletlen, hogy a gyengén képzett, szerényebb képzelőerővel, kreatív készséggel rendelkező pedagógusok a képzőművészeti nevelés területén, valamint a gyerekrajzok tanulmányozásával foglalkozó, de kívülálló szakemberek ragaszkodnak az egyszerű szerkezetekhez, a tőmondatokba foglalható szempontokhoz, kiindulópontokhoz az elemzéseknél. Ez már-már természetes jelenség, hiszen a megfelelő felkészültség, a közvetlen kapcsolat, tapasztalat hiánya miatt, egy komplex vizsgálódásnál minden bizonnyal elvesztenék a fonalat még jóval a végkövetkeztetések megfogalmazása előtt. Ennek ellenére még az ő megállapításaikban  is van némi igazság, csak a részigazságoknak a primitíven leegyszerűsített következtetései olykor félrevezetők, illetve tévesek lehetnek.

Jakó Györgyi A gyermekrajz nem játék című cikkében leszögezi: „A gyermekek világa őszinte. A gyermekek világa tiszta. A gyermekek világa ártatlan és ösztönös. A gyermekek világa egy külön világ. Beszélnek nekünk, de mi nem értjük meg őket.”
Sorait olvasva nincs vita: ez mind gyönyörű, úgy is mondhatnám, hogy gyermekien őszinte, tiszta és ártatlan megállapítás. Amikor azonban az általa felsorolt elemzési szempontokat tanulmányozzuk, ez a mérhetetlenül ártatlan őszinteség egyből köddé válik, szertefoszlik. Szerinte ugyanis a gyermekrajzokat a telítettség, tehát a vonalvezetés jellege, a formaalakítás és felületkitöltés, a kifejezőerő, az egyensúly, a kompozíció harmonikussága, a felületkezelés, a térábrázolás, a médiumhasználat, a színkezelés szempontjából kell tanulmányozni.
Vajon a szerző elmerengett-e egyszer is azon, hogy hol terem az olyan tanító-, óvónő, aki a fentieket érti, és el szeretné, el tudja végezni a felsorolt szempontok alapján tanítványai munkáinak az elemzését, arról nem is beszélve, hogy mindez mennyi időt, energiát igényelne. Mert a pszichológus hiába is írja le tanulmányában, könyvében, doktori disszertációjában néhány rajzról az általa szakszerűnek vélt, rendkívül tudományos, körültekintő és a szakterület kiválóságaira, vagyis az egymásra való hivatkozásokkal, bibliográfiai utalásokkal teletűzdelt elemzését, azzal nem halad az óvodai képzőművészeti nevelés ügye előre, az óvodapedagógia sem lesz hatékonyabb és  a gyermekek kreativitása, kezdeményezőkészsége sem kap ettől szárnyakat.
Olyan járható utakra, gyors és széles körben alkalmazható elemzési eljárásokra, módszerekre lenne ugyanis szükség, amelyeket jelen körülmények között, a városi és falusi óvónők százai, ezrei hatékonyan alkalmazhatnak, kamatoztathatnak a mindennapi munkában, és a területen szerzett friss, gyakorlati jellegű és szakszerű tapasztalataikkal segítségükre lehetnének a kollégáiknak, a pályakezdőknek, egyetemi hallgatóknak.   


Körmönfont okoskodások


Határozottan veszélyeseknek érzem a gyermekrajzok kapcsán, ürügyén kiötlött mélylélektani, esetenként transzcendentális töltetű, mesterségesen gyártott teóriákat. Ezen a területen megítélésem szerint jelenleg a magyarországi Molnár V. József viszi a pálmát. Az alábbiakban tőle idézek az Újraszülető világ (Örökség Könyvműhely, 2001) című munkájából: „A kör és a kereszt együttes üzenetét is magával hozza a gyermek. Még a negyedik esztendejét se tölti be, és rajzolja már a csillagnyi tengelyre tükröztethető szimmetriát, a kört, a teljesség, az osztatlan egész, az óvás, a menedék, az anyaöl archaikus és egyben legkorszerűbb jelét, s benne az egyenlő szárú kereszt formát, amely ősidőktől a napjainkig a teremtő szellemerő, az Ige jele és megidézője, s a kinti világban való eligazodás legfontosabb eszköze (falusi népünk a keresztszemes hímzés alapöltését — a keresztet — Igének nevezi)”
Valahányszor a fentiekhez hasonlót olvasok, olyan érzésem támad, mintha nem azonos nyelvet beszélnénk, nem ugyanarról a jelenségről lenne szó, nem ugyanazon a bolygón élnénk. Ez úton is tisztelettel üzenem Molnár V. Józsefnek, hogy a három és féléves unokám sokat, örömmel és naponta rajzol és e mellett halvány fogalma sincs a körkeresztről, a teremtő szellemerőről, az Igéről. Ő csak egyszerűen élvezi a papíron nyomot hagyó írószerek használatát, legjobban firkálni szeret, de már emberi, állati alakokra emlékeztető vonalgubancokat is készít, és minden tudatalatti és tudatfeletti képzettársítások nélkül büszkén mutogatja, olykor megnevezi az „alkotásait”. Természetesen bárki, bármit állíthat, írhat a rajzairól és minden hasonló korú gyermekről, nem fognak tiltakozni ellene, hiszen fel sem fogják, hogy miről is van szó. Helyettük gyakorló szakemberként nekem kell kimondanom: kíméljük meg a gyermekrajzok világát az effajta körmönfont, ködösítő belemagyarázásoktól, mert az ilyen típusú steril okoskodások megtévesztők, tévútra vezetnek.

 Tesztek, vizsgálatok


Sokan vizsgálják a kutatók közül az egészséges gyermekek alkotásai mellett a lelkileg sérültek rajzait is. Ezen a területen a szakemberek azonban rájöttek és figyelmeztetnek is arra, hogy kizárólag rajzok alapján nem lehet megállapítani lelki betegségeket, csak esetleg a hajlamra utaló jeleket és ezeket is óvatosan kell kezelni.
Készítettek teszteket a preferált színekkel is, Max Lüscher (sz. 1923) svájci pszichológus többek között olyan színtesztet dolgozott ki, amely alkalmas arra is, hogy megállapítsuk a jellemző személyiségjegyeket.
Tanárként sokszor szóba hoztam a fentieket tanítványaimnak, beszélgettünk a színek jelképes jelentéséről és az ehhez kapcsolódó kifejező erőről, játékból kipróbáltuk a Lüscher-teszt leegyszerűsített változatát is. Minden ilyen esetben ki kell hangsúlyozni a kísérletek játékos és vitatható eredményekkel kecsegtető jellegét, hiszen hiteles személyiségképet nyerni színpreferenciák alapján még egy jól képzett pszichológusnak sem könnyű feladat.
A fentiekhez kapcsolódva Vékony Györgyi grafológus (sz. 1950) szerint a szangvinikus személyiségtípus a vöröst használja előszeretettel, amely mellett az intenzív kéket és az erőteljes sárgát is preferálja. A melankolikus gyerek inkább a pasztellszíneket kedveli, a flegmatikus általában tiszta színeket használ, a kolerikus kedvenc színei az erőteljes, meleg színárnyalatok.
Külön irodalma van a színek szimbolikus jelentésének, amely szerint a fehér a tisztaság, a vörös a tűz, az energia, az érzelmek, a magabiztosság szimbóluma. A fekete a szomorúság, komorság színe, a kék a nyugalomé, a hűségé, a zöld a személyiség érettségére, harmóniára utal, és még hosszan folytathatnám.
Természetesen az ilyen sommás megállapításokkal, közhelyekkel sem tud mit kezdeni egy szakember sem, hiszen lényegében a szerzőnek igaza van. Ugyanúgy igazak ezek a megállapítások, mint az, hogy: a szél fúj, az eső esik, a nap süt. A gond azzal van, hogy a tanulmányozott terület korántsem ennyire egyszerű, magától értetődő. Az élénk vagy pasztellszínek használatát a képzőművészeti nevelésben — amely minden oktatási szinten irányított folyamat — az öröklött tulajdonságok mellett még száz más tényező is befolyásolhatja.
A rajzra úgy tekinteni, elemezni, mint egy érintetlen, teljes mértékben spontán, direkt, ösztönös kifejezési forma: hiba. Köztudott, hogy már egy kiscsoportos óvodás is naponta ismerkedik, barátkozik ezen a területen új anyagokkal, technikákkal, kifejezési formákkal, lehetőségekkel és ezek mind-mind folyamatosan hatnak ábrázolásmódjára.

Hátratett kezű, sétáló ember


A rajzok, gyermekrajzok pszichiátriai elemzése is sokak által gyakorolt, leírt, műfaj. A Múzsák a díványon (Medicina Könyvkiadó, 2006) is ilyen mű, amely szerzői arra vállalkoznak, hogy a pszichiátria és a kultúra, ezen belül a képzőművészet kapcsolatát mutassák be.
Halász László A Freudi művészetpszichológia-Freud az író (Gondolat, 2002) című könyve is hasonló témakörrel foglalkozik.
Hárdi István: Pszichiátria, képi kifejezés és a dinamikus rajzvizsgálat (Magyar Tudomány, 2004/4) című írásában rövid történelmi áttekintés után azt mutatja be, hogy a betegség jelei és a gyógyulás folyamata milyen mértékben tükröződik a rajzokban. Erre adnék a fenti munkából egy példát: „Egy negyvenéves, krónikus szkizofréniás férfi éveken keresztül ágyban feküdt, elzárva a világtól. Özvegy édesanyja gondoskodott róla. Helyszíni vizsgálat után kórházba küldtem. Az onnan kikerült, de a még igen gátolt, visszavonult betegnél kombinált gyógyszeres (pszichofarmakon) kúrát kezdtünk. Intézetünkben jelentkezésekor főleg az arcban üres, hiányos végtagú embert ábrázolt szaggatott vonalvezetéssel. Az alkalmazott terápiára állapota javult. Rajzán az alak már részletgazdagabbá vált, azonban az arcát a sapka szélével letakarta. A további kezelés eredményeképpen még koherensebb vonalvezetésű, plasztikusabb, közvetlenebb - de szemüveges arcú - figurát készített. A rehabilitációs időszakról (melyben négyórás munkát vállalt) élet közeli, közvetlenebb arcú, hátratett kezű, sétáló embere tájékoztatott. A beteg jól van és dolgozik.”
Ennek a tesztnek a többi hasonló jellegűvel együtt — amelyet a szerző természetesen az említett négy rajzzal is illusztrál — van egy szépséghibája, az ti., hogy például hátratett kezű, sétáló embert csak az tud ábrázolni, akinek van némi előképzettsége ezen a területen, az arc megjelenítésének módja szintén nagymértékben függ a tanultaktól is. Mindez arra figyelmeztet minden vizsgálódót, kutatót, hogy a megfigyelt részletek mennyire viszonylagosak, és csak esetenként, körültekintő mérlegelések után vonhatunk le ezek alapján helytálló következtetéseket.
    Szatmárnémetiben, a lakásunk közelében néhány éve egy tömbház földszintjén pszichiátriai rendelő működött. Munkahelyemre menet, bevásárlás közben sűrűn jártam el mellette és egy szép napon arra lettem figyelmes, hogy az egyik utcára nyíló ablakú teremben annak rendje, módja szerint, mint a művészeti akadémiák műtermeiben — festőállványok sorakoznak. Mivel kíváncsi voltam a szokatlan jelenség hátterére, érdeklődtem az általam ismert pszichiátertől, aki lelkesen arról tájékoztatott, hogy milyen nagy jelentősége van az ábrázolások elemzésének a különféle pszichiátriai betegségek azonosításánál, a személyiségképek felvázolásánál. Miközben figyelmesen hallgattam, rögtön magam elé képzeltem egy személyiségzavarokkal küzdő, analfabéta vagy csak elemi, esetleg általános iskolát végzett beteget, aki életében először a rendelőben látott igazi festőállványt, és akit arra bíztat orvosa, hogy az állványra helyezett vászonra, kartonra fessen, rajzoljon embert, házat, templomot, fát, esetleg ábrázolja saját magát. Mélyen átéreztem a tanácstalanságát, és tisztesség ne essék az ilyen körülmények között készült festménye kapcsán megállapítható, esetleg százalékokban, grafikonokkal is kifejezett következtetésekhez sem fűznék sok reményt.
Rövid idő alatt természetesen kiderült az is, hogy ez a „műterem” nem más, mint díszlet, szemfényvesztés, aminek a gyakorlatban szinte semmi haszna sincs, de puszta léte nagy hatással van a kevésbé tapasztalt, tájékozott kollégákra. Az megint más kérdés, hogy az amúgy is zsúfolt rendelő egyik termét érdemes-e egy ilyen színpadi hatás kedvéért feláldozni, és ennek a hatásvadászó manővernek milyen mértékben látják a betegek a kárát.
    Természetesen jelen esetben sem azzal van gondom, hogy nem tartom fontosnak pedagógiai, pszichológiai, pszichiátriai szempontból a felnőtt vagy gyermekrajzok tanulmányozását, vagy nem veszem komolyan kivétel nélkül az összes tudományos dolgozatot, tesztet, grafikont. Csupán arról van szó, hogy kicsit összetettebbnek, sokrétűbbnek érzem, gondolom a jelenséget annál, hogy ilyen egyszerű szerkezetekkel, felmérésekkel valamint a rajzokat, az alkotó tevékenységeket kevésbé értő, ismerő kutatók közreműködésével ez leírható lenne.
Olyan szakemberekre gondolok, akik nem a napi munkájuk részeként találkoznak a gyermeki alkotások, a rajzok világával, vagyis magát a produktumot is csak kívülállóként ismerhetik, értékelhetik. Arra, hogy az alkotómunka jellegénél fogva, összetettségéből adódóan nehezen illeszthető a kutatók által leggyakrabban használt egyszerű, áttekinthető, tehát könnyen kezelhető keretekbe.

Miért nem írtam meg a könyvem?


Visszatérve a gyermeki ábrázolásokra, azoknak valóban vannak felismerhető, jól elkülöníthető szakaszai, de nagyon sok tényező függvényében alakulnak, fejlődnek, bővülnek, olykor a folyamatban megtorpanások és visszaesések is észlelhetőek. Magam is írtam egy néhány oldalas tanulmányt a jelenségről A firkától az ábrázolásig, amelyet a Csíkszeredában megjelenő módszertani folyóiratban, a Magiszterben közöltem, valamint a főiskola honlapján is olvashatja az érdeklődő. Ebben igyekeztem nem kirekesztő, minden kolléga, tanítvány számára érthető szavakkal, kifejezésekkel felvázolni a rajzfejlődés általam fontosnak tartott szakaszait, de egyben arra is figyelmeztettem az olvasóimat, hogy ezek megítélésénél a nagy eltolódásokat érdemes figyelembe venni. Csak ezek lehetnek valóban örvendetesek, elgondolkoztatóak illetve adhatnak okot az aggodalomra, az alaposabb, több irányú vizsgálódásra.
Ezzel kapcsolatban egyetlen példát említenék. A hetvenes, illetve a nyolcvanas évek elején már az első firkák megjelenésétől, szinte napi rendszerességgel gyűjtöttem az unokahúgom, majd a lányom rajzait azzal a céllal, hogy a későbbiekben egy átfogó tanulmányt, könyvet írjak a jelenségről, vagyis az ezekkel kapcsolatos általános érvényű következtetéseket rendszerezve és gazdagon illusztrálva szerettem volna átnyújtani az olvasónak. Az így összegyűjtött anyag jelentős részét máig őrzöm, mégsem lett és nem is lesz könyv belőle. Miért? Mert közben rájöttem, hogy a gondosan, havonta külön irattartóba helyezett anyagból a kedves olvasó átfogó képet csak két olyan kisgyermek fejlődéséről nyerhet az ábrázolás tekintetében, akik szakember irányítása mellett dolgozhattak, akik naponta albumokat, festményeket nézegethettek, olyanokkal, akiknek válogatott rajzeszközök, alapok álltak a munkához a rendelkezésükre, és akik naponta engem is láttak rajzolni.
Alkotásaiknak természetesen annak idején óriási sikere volt, tucatnyi díjat nyertek, munkáik reprodukcióit az újságok közölték. Ezek  után mi sem lett volna természetesebb, mint az, hogy sikeres felvételi után mindketten elvégzik a képzőművészeti akadémiát és közvetlen utána művészeti életünk aktív szereplőivé válnak. A valóság az, hogy az unokahúgom mérnök, a lányom történelemtanár lett. Az a tény, hogy mindketten szépen és örömmel rajzoltak természetesen beépült személyiségükbe, megítélésem szerint ettől jobb szakemberré, anyává, emberré váltak. A leírtakkal azt szeretném jelezni, hogy egyetlen rajz, festmény sem elemezhető úgy, hogy elvonatkoztatunk a szerzőtől, illetve az alkotás keletkezésének körülményeitől.
Végső soron a gyermekrajz gyűjteményemnek mégis vettem valami hasznát. A lányom rajzait interpretálva, átalakítva egész kiállításnyi anyagot készítettem és mutattam be 1984-ben Szatmárnémetiben, amelyben szabadságról és annak naponta tapasztalt, megélt, korlátairól fejtettem ki képekben a véleményemet.

További tesztek, felmérések


    Kárpáti Andrea: A kamaszok vizuális nyelve (Akadémiai Kiadó, 2005) című kötete, tovább taglalja a Feuer Mária által részletesen ismertetett, leírt gyermeki ábrázolás vonalát, szakaszait, a 12-18 éves fiatalok vizuális képességeit, ábrázolásait mutatja be. Ennek értékeléséhez, felméréséhez tesztsorozatot is közöl.
A rajzokat, festményeket elemző, értékelő tesztek között vannak jól ismert, kidolgozott formák, keretek, ilyenek a családot ábrázoló rajzokat, a családi házakat, a fákat, az emberi alakokat, az iskolát, óvodát ábrázoló munkák elemzése, értékelése. Ezek esetenként hasznosak is lehetnek, ha más forrásokból származó értesülésekkel, jellemzőkkel is kiegészítjük őket.
Ide tartozik a Clark rajzi képességek teszt is (Gilbert Clark, 1987) amelyekben a kísérleti személyeknek teljesítményét rajzaik alapján állapítják meg. Kárpáti Andrea erről a következőket írja: „Elveti a szigorúan szabályozott, formális feladatokat, de megtartja a rajzok minősítésének évszázadok alatt kialakult néhány kritériumát. Olyan témákat választ, amelyek lehetőséget adnak ötletes, egyéni megoldásokra, mégis viszonylag objektíven értékelhetők - tehát az esztétikai jegyek mellett elegendő technikai problémát is tartalmaznak. Előnye, hogy módot ad a spontán és irányított ábrázolások összevetésére, hiszen a három adott témájú feladat mellett egy nyitott, szabad témaválasztású alkotást is kér. A teszt 4, egyenként 15 perces rajzi feladatból áll, amelyeket fekete ceruzával, zsírkrétával vagy filctollal, vonalzó és körző használata nélkül kell megoldani. A tesztfüzet az egyes feladatok meghatározása alatt 20 x 20 cm-es négyszögeket tartalmaz, a rajzokat ezekbe kell elkészíteni.”
A teszt lényegében négy egyszerű feladatot tartalmaz. Az első egy érdekes ház képét kéri, a második klasszikus emberrajz, de egy futó embert kell ábrázolni. A harmadik arra buzdít, hogy ki-ki saját magát rajzolja le, míg a negyedik azt kéri, hogy az utolsó megadott négyzetbe rajzolj bármit, amit akarsz.

A gyakorló szakember szempontjai


Mit tud a rajztanár, az óvó- és tanítónő, amit nem tudhat a pszichológus, pszichiáter, oktatástudományi szakember a gyermekrajzokról? Ő elsősorban nem a kortól, környezettől, előző tapasztalatoktól elkülönítve, csak a szembetűnő, nyilvánvaló jellemzőkre összpontosítva mérlegel, hanem már első ránézésre összehasonlít, rendszerbe helyez, folyamatában közelít a jelenséghez. Megteheti, hiszen pontosan tudja mit tanult, mit kell tudnia egy második osztályos tanulónak, milyen tárgyi, technikai eszközök vannak a birtokában, esetleg milyen vizuális ingerek hatására, milyen jellegű irányítás mellett készült a munkája.
Mivel legtöbbször saját tanítványai rajzait elemzi, azt is pontosan tudja, hogy milyen szintről indult a gyerek, tehát meg tudja ítélni a fejlődés mértékét, dinamikáját is.    Sohasem kizárólag a munkákra összpontosítva fogalmazza meg következtetéseit, hanem véleményének kialakításában reflexszerűen, magától értetődő módon a tanuló tevékenységével, képességeivel, szociális helyzetével kapcsolatban szerzett információk is beépülnek.
Egy gyakorló pedagógus számára elsősorban nem maga a kutatás a lényeges, hanem annak az oktatói-nevelői munka egészét segítő hozadéka. Ők a képzőművészeti tevékenységeket a környezet, a világ felfedezésének, megismerésének eszközeként kezelik, és legtöbbjük úgy gondolja, hogy a színhasználat, a kifejező erővel kapcsolatos elméleti és technikai ismeretek nemcsak tanulmányozhatóak, hanem ugyanakkor tanulhatóak, alakíthatóak, formálhatóak is.
Olvasom például az egyik cikkben, hogy a gyenge, erőtlen kontúrokat általában a melankolikus alkatú emberek használják. Gyakorló rajztanárként pontosan tudom, hogyha az indokolt, lelki alkattól függetlenül bárki megtanítható az erőteljes, kifejező színek, körvonalak használatára. A napi gyakorlat része ugyanis, amikor a táblán rögtönzött alkalmi kiállítások kapcsán az ilyen megoldások hatására, kifejező erejére hívjuk fel tanítványaink figyelmét. A legtöbbször még erre sincs azonban szükség, hiszen a tanuló, ha összehasonlításban látja saját munkáját, maga is rájön a hiányosságokra. Az így beállt váltás alapján vajon milyen következtetéseket vonna le az a kutató, akinek fogalma sincs az előzményekről?
A jól irányított alkotómunka, festés, rajzolás közben a tanulók olyan képességeket, tehetséget fedezhetnek fel önmagukban, amelyek kedvezőtlen körülmények között nem jöhettek volna felszínre, amelyek a továbbiakban erőteljesen motiválhatják az egész iskolai tevékenységet, teljesítményt. A képzett szakember számára a feladat ezeknek a lappangó energiáknak a felszabadítása, sokoldalú felhasználása, felerősítése és széleskörű, valamennyi tevékenységi területre kiterjedő hasznosítása. Minden más szempont, elemzés, tudományos fejtegetés ennek a célnak van alárendelve.
A leírtak lehetnének például a használható, széles körben kamatoztatható elemzések kiindulópontjai. Nem pontokba rendszerezett, százalékokba megfogalmazott, grafikonokkal teletűzdelt elemzésekre gondolok, hanem néhány mondatba foglalható rövid leírásra.
Pld: A tanuló rajzkészsége, tudása, manualitása a korának, életkörülményeinek megfelelően alakul, személyisége kiegyensúlyozott, harmonikus, az ábrázolás fejlődése folyamatos, egyenes vonalú,. Ebben a fejlődésben jelentős szerephez jutott az utóbbi hónapokban a kreativitás, az expresszivitás. Az amúgy félénk, visszahúzódó, halk szavú tanuló a rajz, képi kifejezés területén egyre bátrabbá, egyénibbé vált, a továbbiakban a fenti tulajdonságoknak a szilárdítására, felerősítésére kell helyezni a hangsúlyt. Megfigyelhető az is, hogy a tanuló a képzőművészeti nevelés területén szerzett ismereteit, képességeit más területeken is kamatoztatja, és egész iskolai tevékenységére kihatnak az itt szerzett tapasztalatok, eredmények.
Miért nehezebb egy ilyen egyszerűnek tűnő összképet megfogalmazni, mint mondjuk a szangvinikus tanuló lélegzetvételeinek a számát mérni naponta és az eredményt százalékokban közölni. Azért, mert ide a hangyaszorgalomnál több kell. Mint fentebb említettem, nemcsak a tevékenységet, annak jellegét, tartalmát kell hozzá alaposan ismerni, hanem a gyereket is.
A szőrszálhasogató, boncolgató leírások  engem minden esetben a botcsinálta műkritikusok, művészettörténészek szövegeire emlékeztetnek. Mivel jobbára csak könyvből, kívülállóként ismerik az alkotó folyamatot, nem értik igazán se a műveket, se a körülmények, az eszköztár szerepét ezek létrejöttében, ezért a lényeges, alapvető dolgok, jelenségek bemutatása, interpretálása helyett leltároznak. Leírják hány ház, birka van a tájképen, közlik, hogy a művész mikor kapta meg a szamárköhögést és ez milyen hatással volt a szaggatott ecsetkezelésének kialakulására. Kutatásokat végeznek és megtalálják, fénymásolatban közkinccsé teszik a szamárköhögést gyógyítandó recept reprodukcióját, kiderítik, hogy a családi házon, amelyben a művész felcseperedett, eredetileg nem három, hanem négy ablak volt és megállapítják, hogy mindennek csak indirekt módon van köze a reprodukált recepthez. Az már mellékes tényező, hogy közben természetesen rendkívül büszkék arra, hogy ennek a mérhetetlen tudásnak egyedül ők a birtokosai.
Szinte biztosan állíthatom, hogy nincs az a művész, aki ne kapna gutaütést a fentiektől. Még szerencse, hogy a kismonográfiák születésekor legtöbbjük már nincs az élők sorában.

A gyakorló, a rajzot tanító pedagógus megkerülhetetlen

A leírtakkal jelezni szerettem volna, hogy az egyoldalú, könnyedén általánosító, a gyakorlati részt megkerülő, figyelmen kívül hagyó elméleti, steril fejtegetések a rajzok, gyermekrajzok kapcsán olykor félrevezetők lehetnek, ha egyáltalán az érdeklődőknek sikerül a gyakran burkolt, kódolt mondanivalót kibogozni. Mitől ilyen homályos, bonyolult az üzenet? Attól, hogy csak azok tudnak tisztán, világosan, egyszerűen fogalmazni, írni, akiknek tiszta, világos, egyszerű mondanivalójuk van.
    Le kell szögezni tehát, hiszen evidencia, hogy a gyermekrajzok világáról azok tudnak a legtöbbet, akikkel a gyermekek napi rendszerességgel rajzolnak, vagyis a rajztanárok, tanító- és óvónők. Közülük is elsősorban az olyan pedagógusokra gondolok, akiknél ez a tevékenység kinőtte a skolasztikus jelleget, ahol minden feladat megoldásánál a kreativitáson, kezdeményezőkészségen, az egyedi megközelítésen van a hangsúly.
Lehet, hogy legtöbbjük nem ismeri a legújabb pszichológiai kutatások eredményeit, nem használják valamennyien a legdivatosabb kifejezéseket, fogalmuk sincs arról (Isten bocsá), hogy mi a paradigma, de rendelkeznek valamivel, ami a kívülálló, akár a legmagasabb szinten képzett pszichológus, pszichiáter számára behozhatatlan előny: van rálátásuk a jelenségre és annak szerepére a gyermek harmonikus érzelmi, értelmi, motorikus stb. fejlődésére.
Ismerik a tanulmányozott munkák technikai feltételeit, a felhasznált, rendelkezésre álló anyagok, eszközök korlátait és hatásait a kifejezési lehetőségekre, és végül, de nem utolsó sorban jól ismerik a gyereket. Olyasmit tudnak tehát, amit tankönyvekből, tanulmányokból, kísérletekből nem lehet megtanulni.
    Megnyugtató tudni, hogy felnövőben van egy olyan pedagógus nemzedék, amely számára a gyermekrajzok világa nem kuriózum, áhítat tárgya, nem csupán kutatási terület, hanem a napi tevékenységük elidegeníthetetlen, minden más tantárgy területén sokoldalúan hasznosítható része. Jó érzés látni, hogy egyre többen közülük tudományos dolgozatok szerzői és ebben a minőségben egyre jobban ismerik a szakirodalmat is. Innen már csak egy lépés a tanulmányok, szakcikkek publikálása.
Úgy gondolom, hogy az ő véleményük figyelembe vétele, kikérése, felhasználása, idézése nélkül senki sem boldogulhat hosszú távon ezen a területen.


Tanulmányomat, néhány ezt a témakört érintő, feldolgozó szakkönyv borítójának reprodukciójával illusztráltam.

Megjelent a Magiszter 2010. tél számában
                                   
 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.