Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


100 éve született Csapó Sándor, szatmári képzőművész, rajztanár

2013.10.05

100 éve született Csapó Sándor, szatmári képzőművész, rajztanár

Jó harminc éve írtam róla1 „Utoljára a szatmári új hídon találkoztam vele, akkor éppen a híd üreges szerkezetének a fontosságát magyarázta, de mire a közepére értünk, már szó esett a légpárnás járművek alvázától a helikopter légcsavarjának belső szerkezetéig sok mindenről. Mert Sanyi bácsi rengeteg dolgot tudott és kora ellenére bámulatosan frissen reagált minden újdonságra.”

Nem csoda, hogy a legtöbben a neve hallatán a polihisztorra emlékeznek, pedig ő elsősorban olyan rajztanár, képzőművész volt, akit más környezetben, más időben, kedvezőbb körülmények között szobrászként tarthatott volna számon az utókor. Erre minden feltétel adott volt, hiszen kitűnő forma- és karakterérzékkel rendelkezett, anyagismerete, technikai tudása messze meghaladta azt a szintet, amellyel kiváló alkotások sorát hozhatta volna létre, ha lett volna megrendelés, igény ezekre a munkákra, ha lehetőséget, támogatást kap. Amikor nagy ritkán ilyen adódott, kiváló teljesítményével mindig meglepte a környezetét, a szakmát.

 Szatmárnémetiben egyetlen köztéri szobrot készített, ez a városi kórház épülete előtt áll, műkőből készült és Dr. Lükő Bélát, a híres sebészt ábrázolja. Olyan remekül mintázott, kifejező alkotás ez, amelyen minden a helyén volt. Az egységes hatás, amely a mögötte álló épület és a környék jellegét, karakterét is figyelembe vette, akkor változott meg, amikor a felújítások alkalmával nem túl szerencsés módon kicserélték a szobor talapzatát, megváltoztatták feliratát.

Munkáit általában technikai és tematikai változatosság jellemzi. Készített metszeteket, olaj és vízfestményeket, tájképeket, csendéleteket, portrékat, aktot is. A sok, jórészt hagyományos ábrázolásmódról tanúskodó művei között van egy szívbemarkoló tájkép. A domboldalon, a hajnali fényben fiatal, csenevész fák csoportja várja reménykedve a napfelkeltét. Mint a szélnek, viharnak, hófúvásnak kiszolgáltatott kis közösség ágaskodnak, reménykednek, szinte a szemünk láttára emberi sorsok jelképeivé nőnek.

Szobrászként Csapó Sándornak erőssége a portré. Ha a leánya vagy a felesége arcképét szemléljük, megállapítható, hogy mindkettő biztos karakterérzékről tanúskodik, lendületesen mintázottak, a tömör felületek egységét a pillanatnyiság apró nyomai, rezdülései oldják. Olyan élettel, érzéssel teli, szépen formált, hatásos plasztikák ezek, amelyek a szakma valamint a kívülállók elismerését is kivívták. Mégsem a fentieket, hanem a fából faragott, 1940 körül készített önarcképét tartom az egyik legkiválóbb alkotásának. A megkérdőjelezhetetlen szakmai erényeken túl annyi erő, humor, magabiztosság, önirónia sugárzik erről a munkáról, hogy párját ritkítja nemcsak Csapó Sándor életművében, hanem a korának legjobb szoborportréi, önarcképei között is.

Aki egyetlen ilyen munkát képes létre hozni, attól hasonló minőségű, szintű alkotások tucatjaira is joggal számíthatunk. A körülmények, a megélhetési gondok, az alföldi kisváros kulturális érzéktelensége és érdektelensége, az állandóan és kiszámíthatatlanul változó világ, körülmények, itt is közbeszóltak, akárcsak Sarkadi Sándor, Tóth Gyula, Litteczky Endre, Aurel Popp esetében, akik vesztükre Szatmárnémetiben szerettek volna művészként érvényesülni.

Mohy Sándor, Pirk János, Zolnay Géza tudta, érezte, hogy lépni kell, Mohy Kolozsváron, Pirk Szentendrén, Zolnay Budapesten teljesítette ki az életművét. Közülük ki mondható szerencsésebbnek, melyikük emlékét őrzi hívebben az utókor, kire gondolnak nagyobb szeretettel az egykori tanítványok, munkatársak, illetve mi a képzőművész valódi szerepe a hasonló közegekben, az bizony fogas kérdés.

Ahogy az idő telik, egyre inkább azt gondolom, hogy mindannyiunk élete, munkássága, művészete annyit ér, amennyit tudásunkból, tehetségünkből, munkánkból a kortársaink és jó esetben az utánuk következő generációk hasznosítani tudnak a maguk és a közösség számára. Ilyen értelemben Csapó Sándor teljes, kerek életművet hagyott maga után, hiszen mára már sokak számára nyilvánvalóvá vált, hogy szerepe, példája ebben az adott közösségben behelyettesíthetetlen.

Nem volna igaz, ha azt állítanánk, hogy hatvanon túl már nem voltak álmai, nosztalgiái, ritkán még beszélt is ezekről. Ma már nem tudom pontosan idézni minden szavát, de a lényeg a következő volt: Az ember ezernyi feladat elvégzése közben gyakran reménykedik abban, hogy majd nyugdíjas korában mindent bepótol, amivel a művészetnek tartozik. Erre azonban sajnos már nincs lehetőség, mert ennyi idő alatt valami végérvényesen, pótolhatatlanul kikopik belőlünk.

 

                                                                                                Muhi Sándor

 

 

1.  Ami a megemlékezésből kimaradt, Szatmári Hírlap, 1980. november 6.

 

 

 

01.  Humoros önarckép

02.  Fák a domboldalon

 

 

 

 

 



 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.