Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egységes, hiteles, meggyőző

2010.10.23

 

Egységes, hiteles, meggyőző, élményt adó

 

Moldvay Katalin márciusban nyílt szatmári tárlata a Vécsey-házban az utóbbi időszakból egyike Szatmárnémeti legjelentősebb képzőművészeti eseményeinek. A belépőt egy egységes hatású, sejtelmesnek, távolságtartónak tűnő fekete-fehér miliő fogadja. Rövid nézelődés után kiderül, hogy ez a mikrokozmosz lényegében egész közeli, hiszen a mi hétköznapjainkról, banálisnak ható gesztusainkról, tárgyainkról, tűnő pillanatainkról, eldobásra szánt, de valahogy hozzánk tapadt, életünk tartozékává vált kacatjainkról szól.

Kezek, jelek, babák, kelepcék és csomók mindenütt. Sok-sok apró kéz, megfejtésre váró jelek, sok kisebb-nagyobb csomó, de valamilyen csoda folytán egyik sem áll magára hagyva, elszigetelten, idővel valamennyi egy nagy, a szemünk láttára alakuló egységes egész nélkülözhetetlen, elidegeníthetetlen építő elemévé nemesedik. Az alkotó nyilvánvalóan, tagadhatatlanul nem csupán szenvedélyesen műveli, hanem a szó szoros értelmében éli a művészetet. Még eszközök és papír, vászon nélkül is, gondolatban folyamatosan ábrázol, komponál, alakít, átlényegít és a  pillanatok képi rögzítéseit, megfogalmazásait egybe gyűjtve, kiállítva összegez és üzen.

Mit üzen nekünk? Azt, hogy ilyen esendőnek, felemelőnek, olykor kilátástalannak, sérülékenynek, sekélyesnek látja létünket a 21. század ellentmondásoktól terhes világában és azt is, hogy az apró, sokszor figyelemre sem méltatott tárgyak, események rejtik valahol a lényeget, amelyet csak azok a kevesek sejthetnek meg, akik nyitott szemmel járnak és van kellő bátorságuk ahhoz, hogy felismerjék, és szembe nézzenek saját esendőségükkel. Moldvay Katalinnak van mindehhez tudása, tehetsége, ereje és ettől válnak hitelessé, meggyőzővé művei.

1955-ben született Szatmárnémetiben. 1980-ban végezte Kolozsváron képzőművészeti tanulmányait, 1984-ig a szatmári színház magyar társulatának díszlettervezője volt. Ezekben, az években kapcsolódott be a megye, az ország képzőművészeti életébe, 1984-től a németországi Baden-Badenben él. Az elmúlt években, évtizedekben járt az Egyesült Államokban, Izland hegységeiben, az osztrák Alpokban, Lappföldön stb., ahol tanulmányrajzokat készített, anyagokat gyűjtött alkotásaihoz. Műveivel számtalan közös tárlaton szerepelt, egyéni kiállításokat rendezett.

A fentieket olvasva azt gondolhatnánk, hogy egy világpolgár reflexióit látjuk a tárlaton, de erről szó sincs. Kevés olyan külföldre települt művésszel találkoztam, aki ennyire nyilvánvalóan, visszafordíthatatlanul, megfellebbezhetetlenül, végérvényesen szatmári maradt volna. Ez azonban nála nehezen tetten érhető, rejtett jelenség. A felhasznált tárgyak, motívumok hangulata, a hozzájuk kapcsolható képzettársítások dzsungelében bukkanhat úton-útfélen rá a figyelmes néző. Ott lapul a rácsok, csomók, plüssbabák mögött, mellett és elkíséri alkotójukat a zsúfolt nagyvárosokba, a távoli havas hegycsúcsokra. Megkerülhetetlen és lerázhatatlan, mint a vágy és a teljesülésével járó öröm vagy elbizonytalanodás.

Már hogy ne lennének a képeknek címei? Olykor annyira vannak, hogy  az alkotó képzőművészeti elemként belekomponálja ezeket munkáiba: Nincs, Menekülés stb. Mit érthetnek mindebből a németek, olaszok, osztrákok, svájciak? Mindegy mit értenek, mert Moldvay Katalin magyarul menekül és számára a magyar nincs, a valódi Nincs.

Nézem a hatalmas női torzóba fejest ugró, békányi emberkét és próbálom felmérni, megérteni szánandóságának valódi okát. Az agyoncsomózott, túlbonyolított gubanc egy  formás, kívánatos női testet egészít ki. Mi ez, ha nem szembenézés létünk esendőségével, büszkén emlegetett civilizációs vívmányaink ellentmondásaival, béklyóival, buktatóival?

Akarva-akaratlanul rövid idő alatt ráeszmélünk ezen a kiállításon, hogy a művésznőnek van életfilozófiája, tehát a kevesek közül való, akik képesek kicsit felülről, kívülről is szemlélni saját kiszolgáltatottságukat. Moldvay Kati valamennyi művében a nem mindennapi érzékenységet, a magabiztos szakmai tudást, az olykor elemi erővel ható kifejező erőt humorral, sajátos életszemlélettel is ötvözi. Lényegében ezek adják azt a kohéziós erőt, amely a látszólag különálló lapokat, tárgyakat szerves eggyé kovácsolja.

A véndiák-találkozón egy asztalnál Katival beszélgetünk, közben hozzánk társul István színművész, aki bemutatkozik: István vagyok. Moldvai Kati rezzenéstelen arccal ránéz és közli: Milyen érdekes, én például Baden-Badenben lakom.

Egységes, hiteles, meggyőző, élményt adó ez a tárlat, az a ritka alkalom, lehetőség, amely minden látogatót gazdagíthat. Feltételes módban fogalmaztam, hiszen az állandó derűre ítélt tájak, folyamatosan virágzó fák és makacsul nyíló bazsarózsák rajongói nem sokat kezdhetnek ezzel a komplex, áttételes, olykor kifejezetten rezignált képi vallomással. Közülük sokan talán azt sem igazán értik, hogy miért fekete-fehér az, ami színes is lehetne? Moldvai Katalin nyilvánvalóan, egyértelműen nem szórakoztatni akar. Ő párbeszédet javasol, ahhoz pedig partner kell.

 

 

 

                                              

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.