Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A szatmári képzőművészeti élet meghatározó időszaka

2012.08.30

A szatmári képzőművészeti élet meghatározó időszaka

(1968-1972)

Bevezetőként megemlíteném, hogy szatmári képzőművészeti életről nem 1968-tól, hanem már jó száz éve a hőskortól, Litteczky Endre, Popp Aurél, Tóth Gyula szatmári alkotói tevékenységének kezdetétől beszélhetünk. Hozzájuk csatlakozik a két világháború között Mohy Sándor, Pirk János, Zolnay Géza, Sarkady Sándor, Bocca Epaminondas, kicsit később Olajos Béla és mások. Ekkor működik Szatmáron Dénes Sándor kezdeményezésére az Újságíró Klub, amelyet írók, zenészek és képzőművészek is rendszeresen látogatnak.

A háború, az impérium- és rendszerváltás nem tett jót a kultúrának, a művészetnek. A szétbombázott, nélkülöző városban maradt művészek — a Litteczky házaspár, Tóth Gyula, Szabados Irma, a koncentrációs táborból hazatért Erdős I. Pál stb. — Litteczky Endre kezdeményezésére létrehoznak egy festő kollektívát, hogy megrendelésekhez jussanak. Próbálták bevonni a szintén Szatmáron maradt Popp Aurélt is, aki Litteczkyné-Karausz Ilona kéziratos önéletrajzi írása szerint susztereknek és bazsarózsa festőnek nevezte a csoport tagjait és nem vállalt velük közösséget.

A lehetőségek meglehetősen gyérek és szerények, az akkori vezetőknek jelmondatokra, Sztálin portrékra volt szükségük. Az egyik legnagyobb megrendelés a Boromisza féle konviktus előcsarnokában négy munkás tárgyú falikép elkészítése volt. A Madonnát már befalazták a kisajátított épületen, a keresztet levették, ez még hiányzott ahhoz, hogy alapvetően megváltoztassák az épület egyházi jellegét.

1954-ben megalakult a Népművészeti Iskola, tehát egyfajta alapfokú képzés is beindult a városban. 1957-ben a Kölcsey Ferenc Líceum 400 éves évfordulója alkalmából Mohy Sándor, Szopos Kálmán, Csapó Sándor és mások munkáit lehet megtekinteni az iskola tornatermében a Hagyományaink, emlékeink címet viselő tárlaton.

1956-ban friss diplomával hazatér Szatmári Ágnes, aki 1958-ban rendezte szülővárosában első egyéni kiállítását.

A hatvanas évek elejétől némi optimizmusra ad okot az is, hogy jórészt szatmári, Szatmár megyei fiatal művészek, rajztanárok; Paulovics László, Cordea Aurel, Ion Sasu, Petkes József, Paul Dobrian és az aktív, ambíciós autodidakta Ion Popdan kapcsolódik be a közös tevékenységbe.

A megyésítés

1968–ban Szatmárnémeti újra megyeközpont lett, és ez a változás művelődési életére is frissítően hatott. A megyei pártbizottság első titkára Iosif Uglar Nagybányáról érkezett, vele jött Erdős I. Pál is, aki azt a feladatot kapta, hogy szervezze meg, irányítsa a frissen alakult megye képzőművészeti életét. Erdős nagybányai évei alatt elismert művésszé vált, akinek kitűnő kapcsolatai voltak a város és a megye vezetőivel.

Szervező munkájának első lépései: a helyi alkotók számbavétele és az 1968–as megyei tárlat megszervezése. Minderre kedvező konjunktúrában került sor. Az ötvenes évek szocialista realizmusát lassan sikerült ezeken a tájakon is kinőni, a propagandaosztály és a kulturális igazgatóság aktivistái egyelőre még békén hagyták a művészeket. A kiállítás zsűrije döntően alkotókból állt, a tárlat anyaga egyetlen ún. „pártos”, a napi ideológiát szolgáló festményt, szobrot, grafikát sem tartalmazott.

Még nem volt a városnak kiállítóterme, galériája, a megnyitóra a Vécsey–ház udvarának végében álló épületrészben (ez eredetileg garázsnak készült a tűzoltóság részére) került sor. 23 művész 56 munkáját lehetett itt látni.

            Az 1969-es tárlatot a szatmári művészek a püspöki líceum tornatermében rendezték, ezen már több mint 30 alkotó vett részt, a közös tevékenységbe egyetemistákat és az amatőr alkotók legjobbjait is bevonják. A promóciós anyag elkészítésével Ion Sasut bízták meg, a közeli járdákon cipőtalp formájú, ragasztott reklámok mutatták az utat a szatmáriaknak a kiállító terem felé.

1969–től Gyöngyösi Gábor, újságíró, irodalmi titkár kezdeményezésére és szervező munkájának köszönhetően néhány évig rendszeressé váltak a kiállítások a színház előcsarnokában. Minden bemutató alkalmával egy–egy képzőművész nyitott itt tárlatot. Ő az, aki minőségi jegyzetekkel, tárlatkrónikákkal népszerűsíti a szatmári művészeket a helyi és az országos lapokban. A megyei lapokban (Szatmári Hírlap, Cronica Sătmăreană) a kulturális rovatban is rendszeresen jelennek meg reprodukciók, tudósítások a szatmári képzőművészeti életről. Igaz, hogy nem mindig szakemberek és nem az elvárt színvonalon írják ezeket a cikkeket, de úgy gondolom, hogy egészében hálásnak kell lennünk értük, hiszen végső soron jó szolgálatot tettek a művészetnek.

1970–ben megnyílt a Sugárúti (Bul. I. C. Brătianu) Kisgaléria, amelyet később kibővítettek, és amelyben akkoriban kéthetente váltották egymást a kiállítások.

Nemcsak a helyi művészek munkáit lehetett itt látni, hanem számos nagybányai, nagyváradi, kolozsvári, marosvásárhelyi stb. alkotóét is. A kiállítások szervezésében jelentős szerepe volt Paulovics Lászlónak, aki kapcsolatait felhasználva szerette volna bevonni a szatmári művészeti életet az országos áramlatba. A helyiség kezdetben 10–15 közepes nagyságú munkát fogadott be, jelenleg a kibővített teremben ennek a többszöröse fér el.

1970–ben a Mihai Eminescu Líceumban rendeztek jubileumi tárlat, amelyen az intézmény volt tanárainak, diákjainak, meghívott művészeknek a munkái szerepeltek. A kiállító művészek között volt: Popp Aurél, Mohy Sándor, Erdős I. Pál, Ion Popdan, Szopos Kálmán, Radu Maximilian, Boca Epaminondas, Paulovics László, Radu Şoneriu, Muhi Sándor stb.

Az 1970–es megyei tárlatot eredetileg tavasszal szerették volna megnyitni. Közbejött az árvíz, amely konkrétan és képletesen is elmosta a kiállítást. A raktárban elázott a begyűjtött grafikai anyag egy része, a májusi események utáni hónapokban egészen más gondjai lettek a szatmáriaknak, mint tárlatok rendezése.

Az eseményre csak az év végén, decemberben került sor, addig számos olyan mű született, amely a természeti katasztrófa megrendítő élményét jelenítette meg: A vizek meséje, Leomló falak, A víz éjszaka jött, Kritikus pillanat, Veszély, Árvíz után stb. Talán a fentiek miatt maradt meg „árvizes kiállításként” az emlékezetben ez a tárlat, amelyet a kommunisták által kisajátított püspöki palota dísztermében rendeztek.  Itt mutatkozott be Szatmáron először munkáival Kiss Béla, Uszkai–Márkusz Erzsébet, Fodor Kálmán. Ugyancsak a megyésítés utáni első években jutott műteremhez néhány szatmári alkotó.

A visszarendeződés 

A hetvenes évek elején kezdődött el központi utasításra az a folyamat, amelyet a művészetek újraideologizálási kísérletének is nevezhetnénk Romániában. A párt vezetői tudták, hogy a szocialista realizmust már nem lehet a régi formájában visszahozni, ezért technikai, kifejezésbeli szabadságot, az egyéniség érvényre jutásának a szükségszerűségét hirdették azzal a kitétellel, hogy az alkotás tükrözze korunk nagyszerűségét, optimizmusát, a boldog jövőbe vetett hitet, és egyfajta katalizátorként járuljon hozzá a párt politikájának valóra váltásához. Vagyis meghirdették a „hogyan kell fából vaskarikát csinálni” programot, amelynek — anyagi meggondolásból, érvényesülési vágyból, gyakran nevetségesen kicsi előnyökért — a szatmári képzőművészek közül sokan feltétel nélküli kiszolgálóivá váltak.   

A fentiek buzgó közreműködésével kezdődött el a nagy „tematikus kiállítások” sora, és ezzel megszakadt az a lendületes folyamat, amely a megyésítés utáni éveket követte, és amelyet méltán lehet nevezni a szatmári képzőművészeti élet egyik legdinamikusabb korszakának.

Falusi kiállításokat is rendeztek ezekben az években, hogy ezzel is segítsék a mezőgazdaság fejlődését, a parasztság felzárkóztatását. Akkoriban kizárólag bohócokat rajzoltam és máig élénken emlékszem a döbbent arckifejezésekre, amelyekkel az udvari, kaplonyi lakosok a munkáim méregették. Az élmunkás-portrék készítésében több huncutság is volt, hiszen a résztvevők amellett, hogy kiszolgálták a feletteseiket, a produktumoktól is sikerült megszabadulniuk úgy, hogy a portrékat az ábrázoltak munkahelyeivel vásároltatták meg.

            Nálunk az első pártos kiállítást 1971–ben rendezték a RKP megalakulásának ötvenéves évfordulójára. Itt már számos olyan munkát lehetett látni, amely címével, minőségével, üzenetével jelezte, hogy beindult a visszarendeződés. A falak lassan, fokozatosan, de megtelnek traktorokkal, gyárkéményekkel, ősi-hősi múlttal. Csupán néhány jellemző címet idézek: Az építőtelep fényei, Tömbházak, Építők, Dákok, Bányász, Kohász, Emlékek egy építőtelepről stb.

Az állandó fejlődés illúziójának, a folyamatos számbeli gyarapodás látszatának fenntartása oda vezetett, hogy egyre több amatőr művész szerepelt a közös kiállításokon (csak az 1973–ban 12 ilyen kiállító volt), és ez a jelenség gyakran értékbeli összemosódásokhoz vezetett a kevésbé felkészült tárlatlátogató szemében. Ezzel kapcsolatban érdekes sajtóvita alakult ki a Szatmári Hírlap hasábjain arról, hogy ki tekinthető amatőrnek, illetve hivatásosnak. A vitát Paulovics László egyik sajtónyilatkozata váltotta ki, a továbbiakban orvosok, újságírók, képzőművészek, jogászok, művészetszerető polgárok stb. fejtették ki a véleményüket, álláspontjukat. Az akkor elmondottak máig nem vesztettek időszerűségükből. Sőt, az 1989 óta megváltozott körülményeknek köszönhetően még időszerű.

Végül

A hetvenes évektől a fénykorszak, a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom teljes és végérvényes csődjéig, bukásáig még nagyon sok minden történt, ezekről bőven írtam a 2004-ben Szatmárnémetiben megjelent Képzőművészeti élet Szatmáron címet viselő kismonográfiában.

1986 és 1989 között is rendeztek csoportos tárlatokat, anyaguk a már évek óta megszokott szintet tükrözte. Katalógusokat az egyre kilátástalanabbá váló gazdasági helyzet miatt alig nyomtattak. A hosszú áramszünetek, a hiánykereskedelem, a félelem, a politikai, ideológiai nyomás felerősödésének évei voltak, elég sokan hagyták el szülőföldjüket a művészek közül is ezekben az években a jobb életkörülmények, a könnyebb érvényesülés reményében.

Mi a helyzet jelenleg? Az 1989-es változásoknak köszönhetően sok minden átalakult felénk is. Leegyszerűsítve úgy fogalmazhatnék, hogy nagyon sok jó és nagyon sok rossz dolog történt velünk az eltelt két évtizedben. A határok elmosódtak, nőtt a kiállítótermek, a művészeti líceumok, akadémiák száma és ezekkel párhuzamosan pár éve, akárcsak nyugaton már nálunk is az számít művésznek, aki annak tartja magát. Így esett, hogy jelenleg több száz képzőművész tevékenykedik a megyében, akikkel tele a sajtó, a médiumok, és akik közül többen nem csak művésznek, hanem egyenesen mesternek szólíttatják magukat. Valójában azonban mindössze 22-23 tagja van a Román Képzőművészek Szövetsége Szatmári Fiókjának, tehát ennyit ismer el a szakma.

Mivel lehetne ellensúlyozni, helyes mederbe terelni ezt az áradatot? Úgy gondolom, hogy erre elsősorban a színvonalas tárlatok, minőségi tárlatkrónikák az alkalmasak. Tettünk természetesen mást is, az utóbbi években megjelent néhány kiadvány, album, könyv elsősorban magyar nyelven, amely a város képzőművészeti életével, építészetével, szobraival, egyházművészetével, ornamentikájával stb. foglalkozik.  Aurél Poppnak szobra, Mohy Sándornak és Olajos Bélának emléktáblája van városunkban, és azt gondolom, hogy ez a tanácskozás, szimpózium is a fentiek sorát gyarapítja.

                                                                                   

 

Elhangzott a 75 éves Paulovics Lászlót köszöntő szatmári tanácskozáson, 2012. augusztus 31-én.

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.