Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Alfred Schupler: Nea Ilie

2013.10.25

ALFRED SCHUPLER: NEA  ILIE

Láttam egy tárlatot a szatmári Művészeti Múzeumban, már a plakátja is tetszett, valahogy eltért a többitől. Vajon ki ez a Nea Ilie, kérdezte tőlem egy ismerősöm? Neki akkor azt válaszoltam, hogy nagy valószínűség szerint valamelyik művészeti akadémia állandó modellje lehet, hiszen hasonló akttanulmányokat tucatszám készítenek a hallgatók szerte az országban. Ezt mondtam, de valójában Nea Ilie a pipaszár, inas lábaival, horpadt mellkasával, kis, petyhüdt pocakjával, sokkal közelebbi ismerősünk. A képeken megjelenik a forgalmas utcákon, tereken, járműveken, és ebben a közegben valahogy a meztelensége nem provokáló, megbotránkoztató, hanem sokkal inkább szánandó, megértésre, együttérzésre ösztönöz, kíváncsivá tesz.

A szatmári származású, gazdag tévés és filmes tapasztalatokkal rendelkező, jelenleg Bukarestben élő és dolgozó Alfred Schupler úgy hirdette meg jelentkezését, mint kortárs fotóművészeti kiállítást, ennek ellenére mindvégig az volt a benyomásom, hogy festmények között vagyok. A tíz nagyméretű munka jól átgondolt, egységes, meggyőző látványt nyújt, ezt egészíti ki a képi világ visszatérő motívuma, a természetes méretű tanulmány a bejárattal szemben. Szatmárnémetiben már rendeztek néhány korszerű, újító jellegű, hangvételű tárlatot, de ezek közül valahogy a legtöbbnél nem állt össze, nem vált nyilvánvalóvá az egységes üzenet.  Ezért gondolhatja a néző, hogy nem kiállítást, hanem a falra, egymás mellé, találomra helyezett képeket látunk. Nagy különbség!

Ebben az esetben nem csupán minden kapcsolódik, egymás természetes folytatása, hanem ugyanannak a művészeti üzenetnek a szolgálatában áll. Az eltévedt, hétköznapi, kiszolgáltatott, önmagát kereső ember jelenik meg az olykor harsogóan színes, valószerűtlen, zavaros és kiszámíthatatlan világban, közvetlen környezetünkben, amely magától értetődő természetességgel, könyörtelenül bedarál, beolvaszt, láthatatlanná tesz, átszínez és áttárcsáz sorsokat, vágyakat, álmokat.

A művész nem hagyja eltévelyegni a látogatót, magyarázó szöveggel látja el, és a nagy képek sarkában megjelenik az a fekete-fehér fotó is, amely vegyi eljárásokkal vált színessé, alakult át. Mindez számomra kicsit túlmagyarázásnak tűnt, de a kevésbé jártas nézőt sok mindenben eligazíthatja.

Nem kétséges, hogy a szerző kiválóan ismeri a szakmáját, annak kifejezési lehetőségeit, és ami ennél is fontosabb, van üzenete. Azt is mondhatnám, hogy Schupler tárlatával a képzőművészet sikeres pályát befutó „tékozló gyermeke”, a fotóművészet tért vissza az évezredes hagyományokkal rendelkező ősi családjához, de ez túl zengzetesen és vitathatóan hangzana.

Tény, hogy korunkban nemcsak a képzőművészet, hanem a fotóművészet is keresi a saját hangját, kifejezési lehetőségeit, ennek egyik lehetséges útja egymás értékeinek újrafelfedezése, elfogadása. A bemutatott tárlatnak, ellentétben sok más rendezvénnyel, vitathatatlanul a szobrok, festmények szomszédságában, a művészeti múzeumban van a helye, ide tartozik.

 

                                                                                        Muhi Sándor

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.