Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Aurel Cordea

2012.10.14

 

Egy lassan feledésbe merülő kiváló szatmári képzőművész

Aurel  Cordea (1937-2006)

A Képzőművészeti élet Szatmáron című kismonográfiámban, (Otthonom Szatmár megye 20, Szatmárnémeti, 2004.) a következőket írtam róla: „A Szatmár megyei Mikolában született, a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet abszolvense, majd tanársegédként dolgozott ugyanott. A hatvanas évek második felében kapcsolódott be a szatmári képzőművészek tevékenységébe, magas technikai ismeretekről tanúskodó, míves kivitelezésű munkáival már az első jelentkezései során feltűnést keltett. Alkotásai a szakmai igényességen túl mély gondolatiság hordozói. Ő volt az a művész, aki még a hivatalos, pártos megrendeléseknél sem tett szakmai kompromisszumokat. Néhány figyelemre méltó munkája bemutatása után sajnálatos módon elmaradt a közös kiállításokról, de plakátok, könyvborítók, logók, díszletek, különféle propagandaanyagok tervezésével, ha kevésbé látványosan, de mindvégig jelen volt a város és a megye képzőművészeti életében, tagja volt a Román Képzőművészek Szövetsége Szatmári Fiókja vezetőségének is.”

A fentiek száraz, szikár tények, egyszerű, tárgyilagos megállapítások. Annak idején tartalmi szempontból, hangvételben ennyit engedélyezett az a magam szabta keret, amelyben a szatmári művészeti élet meghatározó éveiről, eseményeiről, eredményeiről, hullámvölgyeiről tőmondatokban tudósítottam.

Nem mutathattam be ebben a halk szavú, megfontolt, barátságos, közvetlen és megítélésem szerint végtelenül magányos embert, aki évtizedeken keresztül kereste a helyét egy olyan világban, amely nem becsülte a hasonló beállítottságú egyéniségeket, hanem következetesen és könyörtelenül kihasználta azok tudását, tehetségét a saját, kulturálisan, emberileg hamis, hitel nélküli céljai megvalósítása érdekében.

A szakmabelieken kívül kevesen tudták, hogy Aurel Cordea megyénk képzőművészeti életének egyik kulcsszereplője volt a megyésítés éveitől, baráti viszonyban volt Erdős I. Pállal. A legtöbb kollégájától eltérően kerülte a harsogást, a látványos szerepléseket. Míg mások jobb sorsra érdemes szorgalommal, mindent latba vetve harcoltak pozíciókért, juttatásokért, addig ő halkan, csendben, zokszó nélkül végezte a körülmények, a konjunktúra által diktált feladatokat, amelyek gyakran felkészültségéhez, tehetségéhez méltatlanok voltak ugyan, de ennek ellenére ezeknek is igyekezett a legjobb tudása szerint megfelelni. A minőség érdekében nem folytatott hangos vitákat, nem harcolt látványosan a fércművek, a giccs ellen, hanem elsősorban a munkáiban tükröződő szakmai igényességével hatott közvetve környezetére, indukált mívességet, tartást, színvonalat.

Az 1968-as első Szatmár megyei tárlaton öt kiváló grafikai alkotással (Eső, Kelepce, Nyári éjszaka, Homokóra, Hozomány) jelentkezett. Akkor már túl volt egy egyéni tárlaton, néhány csoportos kiállításon, közös megmérettetéseken. Túlzások nélkül állítható, hogy ez a szatmári jelentkezése a kiállított anyag súlypontja, egyik csúcsa volt.

Akkoriban már jó éve tudtunk egymásról, a vonaton 1967-ben ismerkedtünk meg véletlenül egy tavaszi napon, amikor vaskos kötegnyi felgöngyölt vázlattal, rajzzal ültem be ugyanabba a fülkébe, amelyben ő is utazott. Ingáztunk, ő a nagybányai múzeumban, én az aranyosmeggyesi általános iskolában dolgoztam, hiszen hiába volt legalább 5-6 üres, vagy képesítetlen emberek által betöltött rajztanári katedra Szatmárnémetiben, úgy tűnik, ezekből egyikünknek se jutott. Az első spontán, szakmai jellegű beszélgetések a későbbiekben közvetlen, kollegiális, baráti hangvételű kapcsolattá váltak.

1968-tól már mindketten Szatmáron tevékenykedtünk, így több alkalom kínálkozott a találkozásra, eszmecserére. A frissen alakult megyének nagy szüksége volt egy jól képzett, igényes grafikusra, aki tud szórólapokat, plakátokat, könyvborítókat, fejléceket tervezni, ismeri a nyomdatechnikát, a díszítő írásokat, olyanra, akinek megbízható, kialakult ízlésvilága van. Tudását, szakmai ismereteit már az első évektől felismerték az illetékesek. Szolgálataiért cserébe számos kedvező állásajánlatot kapott a megyeközpontban. Mint mindenki, ő is szeretett volna jobb életkörülmények között, anyagilag biztonságosabban élni a családjával, kereste tehát a helyét, amelyre tulajdonképpen, mint tanársegéd, már a pályája legelején — véletlenül vagy tudatosan — rátalált. Már akkor jóval érettebben gondolkozott, alkotott évfolyamtársainál, mivel az egyetem előtti években dolgozott munkásként, rajzolóként Nagybányán, idősebb is volt náluk.

Kolozsvárt elhagyva az egyetemi karriernek is búcsút mondott, így lett először Nagybányán muzeológus, tanított az ottani művészeti líceumban, majd Szatmárnémetiben grafikai szerkesztő, díszlet- és kosztümtervező, a Népművészeti Iskola tanára, a megyei lapok grafikusa, 1971-1989 között aktivista a propagandaosztályon, 1989 után újból színházi kosztüm- és díszlettervező stb.

Közben teltek az évek és az új környezetének, valamint a napi feladatoknak nemcsak a mennyisége, hanem a mássága miatt is egyre távolabb került a fiatalkori álmaitól és ezzel együtt az egykori ismerőseitől, barátaitól is. Kelepce című grafikai alkotásának jelképes jelentéstartalmú pókhálója nem csak képletesen, hanem a szó szoros értelmében rá, a szerzőre is könyörtelenül, kivédhetetlenül hatott.

A képzőművészetben tulajdonképpen a mennyiségnek nincs nagy jelentősége, néha pár kiváló munka az alkotó halála után még évtizedekkel is hat, míg súlytalan, tartalmatlan, hiteltelen fércművek, festmények, rajzok, plasztikák tömege tűnhet el nyomtalanul, egyik napról a másikra, még a szerző életében a köztudatból.

Számomra Aurel Cordea immár közel fél évszázados Homokórája máig élő alkotás, a kezdet és vég rendkívül egyszerű, kézen fekvő és pontosan a fentiek miatt közvetlen, hatásos, meggyőző és megrendítő erejű megfogalmazása. Olyan mű, amelyben a szakmai erényeken, a filozófia határait súroló üzeneten túl az alkalmazott vegyes technikáknak, anyagoknak, kompozíciós tudásnak is meghatározó szerep jut. A kifinomult színvilág egységes megnyilvánulásában, harmóniájában még a keret színe, mérete, textúrája  is kulcsfontosságú komponenssé nő.

Pörög a homok a végtől — amelyet állati csontváz valamint az ábécé utolsó görög betűje is jelez — a kezdet, a termékenység szimbólumaként megjelenített tojás, az alfa irányába. A homokszemek emberi agyra emlékeztető tömegből indulnak és hasonló körvonalú, jóval halványabb tónusú foltba olvadnak. Miközben a haladás képi nyomait, közvetett utalásait próbáljuk követni, rádöbbenünk arra is, hogy az alkotáson maga a homokóra valódi, tapintható homoktömegbe van beágyazva végérvényesen, visszavonhatatlanul.

Mit közöl velünk a művész a maga sajátos eszköztárával, jelképrendszerével? Végeredményben azt, hogy vágyainkkal, fellángolásainkkal, sikereinkkel, kudarcainkkal együtt és azoktól függetlenül mindannyian a múló idő foglyai vagyunk.

Mit hoz tudomásunkra azzal, hogy a homoksugár nem a vég, hanem a kezdet, az alfa felé halad? Megítélésem szerint azt, hogy a folyamat nincs örökre lezárva, mindig van remény, és a megújulásban, újrakezdésben vetett hit a kivédhetetlen vég ellenére is átsegíthet bennünket kételyen, bizonytalanságon, kishitűségen.

A fenti egyedi, emberi és szakmai erényektől ékes, folyamatosan gazdagodó, öntörvényű, hiteles világot oszthatta volna meg egyetemi tanárként évtizedeken keresztül a szerző hallgatóival.

Mondják, a művészet sérülékeny, kivételesen érzékeny terület. Nagyon sok mindenben hasonlítható egy kulturált, igényes szépasszonyhoz, akit nehezen lehet meghódítani, de ha egyszer mégis sikerül, csak úgy tartható meg, ha folyamatosan, kitérők és kompromisszumok nélkül mellette maradunk. A hűtlenségért, még annak a kísérletéért is úgy áll bosszút, hogy egyszerűen, magától értetődően és végérvényesen visszahódíthatatlanná válik.

 

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.