Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Elmondom hát mindenkinek

2012.10.19

                   

Elmondom hát mindenkinek...

Fórumok kellenek

 

Nyilvánvaló, hogy Szatmár megyének, egy közel 100 ezer lelket számláló, számottevő magyar lakosságú megyeközpontnak — ahol több magyar nyelvű líceum, tanítóképző főiskola működik, magyar nemzetiségű képzőművészek, zenészek, írók alkotnak — szüksége lenne néhány olyan fórumra is, ahol rendszeresen szó esik a legfontosabb kulturális eseményekről, színházi bemutatókról, kiállításokról, a legújabb kötetekről, kiadványokról, helytörténetről, népművészetről, zenéről, nemzetiségi értékeinkről.

Akik még régebbről cselekvő részesei a város, megye kulturális életének, pontosan tudják, hogy ilyen fórum még a legkilátástalanabb időszakokban, a diktatúra legsötétebb éveiben is létezett. A régi magyar nyelvű pártlap, a Szatmári Hírlap kulturális rovatára, illetve a mellékletre gondolok, amelyben olykor színvonalas cikkek, tárlatkrónikák, versek, írások, reprodukciók stb. is megjelentek.

 

Értékválság, zűrzavar

 

A gyorsan, előkészítés nélkül nyakunkba zúdult demokráciánk nem igazán kedvezett a kultúrának, a művészeteknek. Az elmúlt években a többség számára valahogy minden fontosabbnak tűnt ennél. Az emberek utaztak, építkeztek, vagyonokat gyűjtöttek, sokan olyan álmok után futottak éveken át, amelyek beteljesülését szerintük az előző rendszer akadályozta meg. Egyszóval alaposan megkeveredett a világ és átalakult, más hangsúlyokat kapott az értékrend is.

Sokan politikai, gazdasági karriereket építgettek, mások az értékválság okozta bizonytalan helyzetet kihasználva önmagukat művésznek, írónak, politológusnak stb. léptették elő. Minden ilyen alaptalan, a minimális feltételeket nélkülöző átvedlési kísérlet természetesen ártott a művelődési életnek, de megnyugtató, hogy hosszú távon kivétel nélkül valamennyi biztos bukásra van ítélve. Miért? Mert ilyen ügyekben az emberek ítélőképessége rövidtávon felületes ugyan, de egy-két generáció távlatából már egészen megbízható.

 

Közös felelősségünk

 

Mi lenne ezekben az években azoknak a javíthatatlan, megrögzött álmodozóknak a feladata, akik fittyet hányva anyagias szemléletű, egyre erőteljesebben amerikanizálódó társadalmunknak, nem kacsalábon forgó üveg- és márványpalotákat építenek, vagy bankbetéteket gyűjtenek, hanem a kortársaikkal megosztható szellemi értékek létrehozására fordítják minden energiájukat? Többek között talán az, hogy népszerűsítsék, emberközelbe hozzák a legfontosabb közművelődési, művészeti eseményeket és segítsenek minőségi alkotásokkal, színvonalas kritikákkal, ismertetőkkel lerövidíteni azt az időszakot, amely hozzásegíti kortársaikat ahhoz, hogy elválasszák az ocsút a búzától, az értékest az értéktelentől, az eredetit a másolattól, a korszerűt a korszerűtlentől, a fogyaszthatót a fogyaszthatatlantól.

 

 

A Szamos megjelenése jogos igényeket elégíthet ki

 

Aki az évek során felismerte a fentiek jelentőségét, az minden bizonnyal örömmel, lelkesedéssel fogadta a Szatmári Magyar Hírlap Szamos című kulturális mellékletének megjelenését. Tett ez a javából, lehetőség, hiszen rövid idő alatt kialakulhatott a lap körül egy olyan csapat, amelynek tagjai eddig sem voltak teljesen ismeretlenek a szatmáriak számára. Ők azok, akiket az előző évtizedekben is a kultúra, a művészetek, nemzetiségi értékeink elkötelezett híveiként, művelőiként ismerhetett meg az olvasó. Minden személyiségnek a laphoz való csatlakozásánál valószínűleg különbözőek az okok, de valamennyiben van közös vonás is: az azonos, vagy legalábbis hasonló értékrend.

 

Az oroszlán sem azért bátor, mert az munkahelyi kötelessége

 

Természetesen egyikkőjüket se a Szamos létrejötte ösztönzött írásra, alkotómunkára. A kultúra képviselőit nem a diploma, vagy a lehetőség szüli, a minőség iránti igényük olykor jóval korábban, generációkon át gyűl, halmozódik. Olyan magatartásmód, pontosabban fogalmazva életmód ez, amelyben az informálódás, az alkotás, a jobbítás kényszere olyan természetes igény, mint a lélegzetvétel. Nem azért írunk, festünk, kutatunk, zenélünk, mert megfizetnek, vagy megdicsérnek, és főleg nem azért, mert ez a munkahelyi kötelességünk. Aki csak a fentiek miatt buzgólkodik, vagy tesz-vesz ímmel-ámmal, az többszörösen szerencsétlen, hiszen egyrészt számára idegen talajon, kényszerpályán mozog, másrészt az egész magára erőltetett kiruccanás a számára idegen világában pünkösdi királyság, mivel az ok, motiváció megszűnésével az okozat is magától értetődő módon elhal.

 

Kikre számíthatunk?

 

Elsősorban azokra, akik jóval a Szamos létrejötte előtt, évtizedekkel korábban is folyamatosan irodalomtörténettel, helytörténettel, régészettel stb. foglalkoztak. Jómagam se három éve vagyok képzőművész, és nem a közelmúltban kezdtem el művészettörténeti, műkritikai, helytörténeti írásaim publikálását, hanem jó negyven éve.

A fentiekkel nem szeretném csökkenteni a Szamos létrehozóinak, működtetőinek érdemeit, hiszen azok dicséretre méltóak. Bár a lap munkatársainak zöme általában más kiadványokban, folyóiratokban is közöl írásokat idehaza és külföldön egyaránt, ennek ellenére én is úgy gondolom, hogy kell egy olyan fórum is, amelyben a szatmári magyarok a nekik szánt írásokkal, krónikákkal, híradásokkal találkozhatnak. Még fontosabb, hogy a kínálat pontos, jól körvonalazott elképzelés alapján álljon össze és elfogadható szintű, minőségű legyen.

 

Folyamatos átalakulások

 

Menet közben a Szamos, a Scriptor Alapítvány kiadványa állandóan alakult, formálódott, hiszen már a kezdetekben nyilvánvaló vált, hogy hosszú távú koncepció, kialakult ízlésvilág nélkül nem érhető el minőség, nem lehet olyan színvonalú lapot szerkeszteni, amely vonzaná a Szatmárról elszármazott jelentősebb alkotókat, kritikusokat is, amely egyfajta élesztőjévé, kovászává válhat megyénk nemzetiségi kultúrájának. Önálló arculatra volt tehát szükség, hiszen nem lehet, nem szabad egy kulturális lapot ételreceptekkel, kifesthető nyuszikkal és a világhálóról összecsipegetett, Szatmárhoz érintőlegesen sem köthető képecskékkel megtölteni. Nem szabad a giccs határát súroló tárlatok semmitmondó, közhelyszerű reklámozását megengedni, nem illik olyasmiről írni, amihez nem értünk, és nem egészséges dolog átvett, átmásolt írásokat, képeket forrásmegjelölés nélkül, mint önálló munkákat megjelentetni. Miért? Elsősorban azért, mert ez nem etikus, és többek között azért sem, mert egyetlen ilyen írás megkérdőjelezheti az eredeti, értékes anyagok minőségét, valódiságát is.

 

A szaktudás megkerülhetetlen

 

A napilapokkal ellentétben, egy kulturális havilap szerkesztésénél már joggal elvárható, sőt megkövetelhető, hogy a különböző területekkel: zenével, irodalommal, képzőművészettel, színházi élettel szakemberek foglalkozzanak. Arra ugyanis, hogy életrajzi adatokkal, a művek felsorolásával és vaskos dicséretekkel töltsön meg valaki egy oldalt, kisebb javításokkal, stilizálásokkal bárki képes.

Természetesen érthető a szerkesztő szorongása is, az ti, hogy állandóan a közölhető anyagok hiányától retteg. Ha félelmeit olykor úgy hozza az olvasó tudomására, hogy minden mozdítható, közölhető írást, képet felhasznál, ami a keze ügyébe esik, az már komoly gondot jelenthet. Ilyen módon megtelik ugyan az adott oldalszám, de egyben az értékhatárok is elmosódnak.

 

Kérdezni könnyű

 

Kinek ártanak a fentiek, kérdezhetnénk, hiszen a legtöbb olvasó úgysem tud különbséget tenni az értékes és értéktelen között? Legtöbbször pontosan arra vágyik, az érdekli, amit a vájt fülű esztéták, irodalomkritikusok eleve selejtesnek, fogyasztásra alkalmatlannak tartanak. Ha az lekoppintott szövegekkel, a giccs határát súroló képekkel is megelégszik, miért erőltessünk rá olyan dolgokat, amelyekhez semmi köze?

Magam is tökéletesen egyetértenék a fenti kérdésekkel és az ezekre adható válaszokkal is, ha egy városszéli szatócsüzlet áru készletéről lenne szó, legfeljebb ilyen helyre nem mennék vásárolni. Egy kulturális lap esetében azonban merőben más a helyzet. Ott a színvonal a munkatársak, a szerkesztők felelőssége, hiszen az igényes válogatás olvasói kört nevel, és ugyanakkor vonzza a minőséget is. Csak a kezdet nehéz, az első két-három lapszám felelősségteljes összeállítása, a későbbiekben már elegendő lenne legalább ehhez a színhez ragaszkodni. Vannak követhető példák is, hiszen Kolozsváron, Nagyváradon, Székelyföldön stb. már jelentek meg hasonló kiadványok.

 

Az ezredforduló kultúrája alapvetően vizuális jellegű

 

Korunkban az emberiség kultúrája egyre erőteljesebben nyeri vissza vizuális jellegét, ezért bárhol a világon kiemelt jelentősége van minden lap, kiadvány esetében a grafikai szerkesztésnek, az illusztrációs anyagnak. Hogyan veszítheti el a súlyát, fontosságát a kép? Ugyanúgy, mint a szövegek. Ha itt is összemosunk mindent, pontosabban fogalmazva, ha az eredeti, értékes, a szöveg megértéséhez nélkülözhetetlen fotókat, illusztrációkat átvett, forrásmegjelölés nélküli, semmitmondó, rossz minőségű képekkel elegyítjük.

Egy bizonyos kor után természetes már valamennyien sejtjük, hogy a világ, a téves beidegződések egyetlen nap alatt nem változtathatóak meg, ezért az évek során elsősorban arra volt gondom, hogy a saját írásaimban legyek hű azokhoz az alapelvekhez, amelyeket fontosaknak, általános érvényűnek tartok.

 

Mi a szignó?

 

Lényeges, hogy a lapban eredeti, saját anyagok jelenjenek meg, aláírni csak ezeket szabad. A szignó azt jelenti, hogy az illető felelősséget vállal minden szóért, gondolatért, illusztrációért. Más források felhasználásánál azok eredetét, már önvédelemből is kötelező megjelölni. Ha valaki ezt akár a képek, akár a szöveg esetében elmulasztja, az plagizál.

Lényeges, hogy a szöveg laza, olvasmányos, gazdagon illusztrált, ugyanakkor szakmailag is megfelelő színvonalú legyen. A lapot a nagyközönségnek szánjuk ugyan, de ez természetesen nem azt jelenti, hogy eleve lenézzük az érdeklődőket. Szerintem abból kell kiindulnunk, hogy az olvasóink fogékonyak a minőségi kultúrára és tartalmas, értékes, újszerű anyagokkal olyan területek iránt is felkelthetjük az érdeklődésüket, amelyekről előzőleg alig, vagy egyáltalán nem volt tudomásuk.

Mivel a kiadvány regionális jellegű, a helyi, a térséghez kapcsolódó anyagok kell elsőbbséget élvezzenek benne, hiszen a Scriptor Alapítvány ezeknek az értékeknek a felfedezését, ösztönzését, támogatását, népszerűsítését tűzte ki célul. Mindez természetesen nem zárja ki a tágabb kitekintést sem.

 

Sorozataimról

 

Eddig három nagyobb sorozatom jelent meg a Szamosban: Építészet Szatmáron, Szatmári szobrok és emléktáblák valamint a Képzőművészeti értékek a Szatmári Római Katolikus Egyházmegyében. Mindhárom nagyobb lélegzetű, kötetnyi, illetve több kötetnyi anyag. Miért pont ezekkel a témakörökkel foglalkoztam? Mert képzőművész vagyok, a művészettörténet, a műkritika is tanult szakmám, évtizedek óta művészeti közíróként köteteknek, cikkeknek, tanulmányoknak vagyok a szerzője. Nem azért nem foglalkozom irodalom vagy színi kritikával, mert nincs mondanivalóm, hanem azért, mert tudom, hogy ezekhez mások nálamnál jobban értenek.

A fentiek közül a legnagyobb anyagot térségünk egyházművészetéről írtam. Miért? Mert ez is, akárcsak a többi írásaim, egy kevésbé ismert, eddig soha, senki által fel nem dolgozott terület. Mert az egyházművészet európaiságunknak egyik legkézzelfoghatóbb bizonyítéka az elmúlt századok során. Mert a templomok, temetők, kápolnák sűrűn, sokak által látogatott helyek. Mert megyénkben, városunkban olyan alkotók dolgoztak, akiket Budapesten, Bécsben, Velencében, Münchenben stb. is elismertek és foglalkoztattak. 2008 végéig 75 kétoldalas, gazdagon illusztrált cikket jelentettem meg az egyházmegye képzőművészeti értékeiről. Az írásaimat több mint 500 képpel illusztráltam, ezek döntő többsége saját felvétel.

            A fenti anyagokhoz kapcsolódóan több tanulmányt is közöltem a városról, valamint a Meszlényi Gyula vagy a Hám János évfordulók kapcsán.

            A Szamos mellékletben jelent meg folytatásban az Építészet Szatmáron címet viselő munkám is, amelynek átdolgozott, feljavított változatát 2008-ban kiadta a Hírlap Könyvek sorozatban a Scriptor Alapítvány.

 

A kultúrához való közeledést nem lehet elég korán elkezdeni

 

2007-ben ugyanitt jelent meg a Hattyúleány című, szász népmeséket tartalmazó kötet is (Veres István fordítása), amelyet a tanítványaim illusztráltak, és amelynek a grafikai arculatát magam alakítottam ki. Ennek volt előzménye is: egy jubileumi Dsida-kötet, Az én dalom címmel. A kötet képanyaga a tanítványaim, grafikai szerkesztése a saját munkám. Az, hogy általános iskolás tanulók rajzaival illusztráltunk köteteket, országos premiernek számít. Hasonló formában, külalakkal készült később, 2009-ben Jánk Károly: Hajnali hinták című kötete is, ennek grafikai szerkesztését Debreceni Éva végezte.

            A fentiek mellett tanítványaim több olyan pályázaton is sikeresen szerepeltek az utóbbi években, amelyeket a Scriptor Alapítvány, illetve a Szatmári Magyar Hírlap hirdetett meg.

 

További írásaim

 

            Természetesen más, kisebb anyagokat is közöltem ugyanitt. Írtam Gellért Sándor képzőművészekkel való kapcsolatairól, levelezéséről, terveztem a szatmári szecessziót népszerűsítő naptárt, írtam egy hatrészes cikksorozatot az újközponti plakettekről, szatmári személyiségekről, a velük kapcsolatos évfordulókról és még sorolhatnám.

            Legutóbbi sorozatomban a szatmári szobrokat, emléktáblákat mutatom be. Maga az anyag közlése hozzávetőlegesen egy évig tart, a publikálását 2009 februárjában kezdtem el. Ez is egyedi, eddig soha senki által fel nem dolgozott anyag. Miért közérdekű? Mert szinte naponta látjuk ezeket és a gyakorlat azt igazolja, hogy alig tudunk valamit róluk.

 

Miért csak most?

 

            Többen megkérdezték tőlem, hogy miért nem hamarabb kezdtem el publikálni műkritikai írásaimat a szatmári képzőművészet jelenéről, legjelentősebb eseményeiről? A jelenség természetesen eddig is érdekelt képzőművészként és műkritikusként egyaránt. Ezért írtam meg többek között a Képzőművészeti élet Szatmáron (Otthonom Szatmár megye 20, 2004. Szatmárnémeti) című kismonográfiámat és jelent meg több albumom, kötetem az egyházművészetről.  A Balla Józsefről írt monográfiám jó negyedszázada látott napvilágot a bukaresti Kriterion Kiadónál. Miért vártam mostanáig? Mert nem akartam összekeverni a hivatásos képzőművészekről szóló írásokat az amatőr nyüzsgölődéssel kapcsolatos képes híradásokkal. Ennek elkerülésére ugyanis a Szatmári Friss Újság, a Szatmári Magyar Hírlap, a Szamos hetilap keretei között még nem láttam garanciát.

 

Lehetne-e Szatmáron színvonalas zene-, irodalom-, vagy műkritika?

 

Költői kérdés, hiszen természetesen lehetne, sőt időszakosan volt már ilyen. Hogyan lehetne újraéleszteni ezeket az elszigetelt próbálkozásokat? Úgy, ha folyamatosan volna egy olyan fórum, amely lehetőséget nyújtana ennek kibontakozására. Ami a műkritikát illeti, a továbbiakban szeretném folytatni azt a sorozatot, amelyet Ion Sasu és Kozma István tárlatainak a kritikai, a szakmai szempontok figyelembevételével történő bemutatásával kezdtem el. Mi akadályozhat meg ebben? Mondjuk, ha azt tapasztalom, hogy manapság a futball, pedagógia és a politika példáján felbuzdulva olyanok is műkritikával kezdenek foglalkozni ebben a kiadványban, akiknek még az alapfogalmak helyes használata is gondot jelent. Olyanok, akik számára mindenki képzőművész, aki fest és mindenki író, aki le tudja írni a nevét. Hát így, többek között ebben a formában hathat ösztönzőleg a minőség és lehet riasztó annak hiánya.

 

 

                                                                                     

           

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.