Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Pászkán Mihály fotói

2013.08.29

Pászkán Mihály fotói

Nem téved az olvasó, a szatmári származású, és évekig itt tevékenykedő keramikus, ipari formatervező Pászkán Mihályról van szó, aki hosszú ideig a megyei képzőművészeti tárlatok sikeres, egyéni hangvételű és igen népszerű szereplője volt.

Arról az immár hatvanas alkotóról írok, aki jó három évtizede mozaikképet készített szülővárosában a Mihai Eminescu Kollégium előcsarnokába, és nagyméretű kerámia faliképet a 10-es számú Általános Iskola számára, aki szürrealista hangvételű kerámia képeinek alakjait, fantázialényeit kulcsok, csavarok, szegek tömegével, ritmusával alakította ki. Ezek a színes, olykor meseszerű, de egyben társadalmi mondanivalókat is hordozó, igényes kivitelezésű munkák már a hetvenes években egy folyamatosan gazdagodó, szakmai tudással, egyéni látásmóddal alakított életmű ígéretei voltak nem csupán a művészetszerető szatmári közönség, hanem a kollégák, pályatársak megítélése szerint is.

Pászkán a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben szerzett diplomát, később, elsősorban egészségi okok miatt Németországban telepedett le, ma is ott él. Mindig nagy öröm, ha a világháló segítségével egy volt pályatársra, egykori tanítványra, barátra, osztálytársra bukkanunk. Így sikerült friss információkhoz jutnom Pászkán Misi mai tevékenységéről, és ezen az úton juttatta el hozzám a legújabb munkáit is, amelyek fotókompozíciók.

Szakmát, hivatást váltott volna, érett művészként egészen mással foglalkozik, mint pályája legelején? Szerintem nem, hiszen mint köztudott a képzőművészet és fotóművészet a kezdetektől rokon terület volt. Senkit se tévesszen meg, hogy a fotósok és a festők különböző eszközökkel dolgoznak, hiszen a művészetek területén sohasem a hogyan, hanem a tartalom, az üzenet, a mondandó a lényeges. A fotózás hőskorában számos képzőművész tanulta, próbálta ki ezt a technikát, az első felvételek témáit, a műtermi beállítások előképeit, kiindulópontjait is a festészet szolgáltatta. Nagyon sok képzőművész nyitott fényképész műtermet a 19. század második felében, a Romániában tevékenykedő Szathmári-Pap Károly is festő és fotóművész volt, akárcsak Mezey Lajos (1820-1880), Szinyei-Merse Pál tanára.

Köztudott, hogy Munkácsy Mihály Krisztus-trilógiája is jórészt műtermi felvételek alapján készült, és még hosszan sorolhatnám az egymásrautaltság példáit. Ismert művészek támadták a fotózást kialakulásának éveiben és még nevesebb alkotók védték meg, álltak ki létjogosultsága mellett. Az nem kérdés, hanem nyilvánvaló tény, hogy utóbbiaknak volt igaza. Művészi igénnyel készült fotók, videók nélkül ma már elképzelhetetlen lenne az életünk, a kommunikáció legnépszerűbb, leghatékonyabb formájává váltak ezek a vizuális jellegét immár végérvényesen visszaszerző világunknak.

A digitális fényképezés elképesztő méretű, gyors elterjedésének köszönhetően másodpercenként a felvételek milliói készülnek térségünkben is, ennek ellenére nem állíthatjuk, hogy napjainkban sokkal több művészfotó születik, mint mondjuk 30-40 éve. Miért? Mert véletlenül közepes minőségű képet sem lehet készíteni, jót pedig végképp nem, ez ugyanis nem mennyiség kérdése.

A minőség ellentétben a tévhittel nem a nyakunkban lógó készülék márkájától, a technikai tudásunktól, esetleg a téma különlegességétől vagy a véletlentől függ, hanem attól, hogy van-e kialakult ízlésvilágunk, el tudjuk-e választani a lényegest a lényegtelentől, tudunk-e úgy látni és láttatni, ahogyan mások nem? Aki azt hiszi, hogy attól fotóművész, mert fotózik vagy attól festő, mert van kézügyessége és vásznon, olajfestékkel szép virágokat, tájakat, embereket jelenít meg, az menthetetlenül, végérvényesen eltévedt. A fentiek már száz-kétszáz éve is édeskevesek voltak ahhoz, hogy valakit művésznek nevezzenek.

Pászkán Mihály egyszerűnek tűnő, még az úgynevezett festői témák látszatát is reflexszerűen, magától értetődően kerülő felvételeiről olyan hiteles, meggyőző, egységes életérzés sugárzik, amelyet szemlélve bármelyikünk önmagára lelhet ebben az elidegenedő társadalmú, harmadik évezredi világban.

A bevásárlókosarak, a cserepek vagy a vendéglői asztalok sorának ritmusa felerősíti magányérzetünket, a dongószerű helikopterek sérülékeny, kiszolgáltatott létünkre utalnak. A Szűzanya színes szobrocskája a hatalmas, ipari csövek előtérében a feloldhatatlan ellentmondás jelképe ugyanúgy, mint egy másik fotón a parabolaantennányi felkelő nap, amely a társaságnak tűnő kerek ipari formák ellenére is fájdalmasan magára maradt.

 A fotók tanulsága szerint a művész nyilvánvalóan, félreérthetetlenül, előre megfontolt szándékkal szelektál, előtérbe emel tárgyakat, motívumokat, színez, vagy adott esetben színtelenít részleteket. Mesterien választ nézőpontot, változtat meg természetes arányokat és kitűnő érzékkel, kompozíciós tudással emeli ki minden esetben a lényeget úgy, hogy a változatos témák ellenére sikerül megőriznie egységes látás- és kifejezésmódját. Sehol nem tűnnek fel ezeken a képeken emberek, és mégis ott érezzük mindenhol, minden felület rejtett zúgában a jelenlétüket, és egyben a lelki állapotukat is. Pászkán Mihály nem reprodukál, nem örökít meg semmit, hanem képzőművészként és fotóművészként az eszközeit az önkifejezés szolgálatában tudta és tudja állítani, van korszerű, igaz mondanivalója és azt egyedi, senki mással össze nem téveszthető formában hozza a tudomásunkra.

Úgy gondolom, hogy a képzőművész Pászkán Mihály fotói példaadóan szemléltetik azt, hogy milyen áron, erőfeszítésekkel, feltételek mellett válhat egyéni látásmódú, hiteles művésszé napjainkban néhány személyiség a kortárs, önmagukat amatőrnek vagy profinak tartó fotósok ezreiből, tízezreiből.                 

                                                                                    Muhi Sándor

 

Képek jegyzéke

 

01.  Parkolási lehetőség

02.  Nyomott kedélyállapot

03.  Napernyő

04.  Hallgatás

05.  Daru

06.  Repülő

07.  Mentő helikopter

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.