Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Petőfi és a képzőművészet

2011.03.26

Petőfi és a képzőművészet

 

Többek között Petőfi Sándor pályája, rövid életútja is ragyogó példa a művészetek egymásrautaltságára. A költő — mint az köztudott — fiatalabb korában vándorszínész volt, közismert színpadi remekművek egész sorának fordítója, e mellett Kisfaludy Károlyhoz, Nagy Lászlóhoz és más magyar írókhoz hasonlóan kiváló rajzkészséggel megáldott tehetség. Két közismert arcképét szemlélve, elemezve hamar ráébredünk arra, hogy jó megfigyelőkészsége, biztos karakterérzéke, könnyed vonalvezetése volt. A rajzok alapján nyilvánvaló, hogy elsősorban a valóság érdekelte, de azon túl nem maradt adósunk a jellemábrázolással sem. Így gondolta ezt Ferenczi Béni a kiváló szobrász is, aki a költő vázlata alapján készítette el Bem-plakettjét. Ha összehasonlítjuk Petőfi Aranyról, Bemről készült rajzait a többi róluk készült portréval, festménnyel, akkor ráébredhetünk arra, hogy  az ő ábrázolásmódja ugyanolyan kemény, direkt, kendőzetlen, mint legtöbb költeményének hangvétele.

Bem József nem volt szép, robusztus vagy erős ember, vagyis olyan, aki kinézetre alapján alkalmas lett volna arra, hogy romantikus hangvételű kompozíciók központi alakja legyen. A törékeny alkatú szabadsághős hivatásos katonatiszt volt, akitől távol állt minden romantikus póz. Nem szerepet játszott, hanem átgondoltan és hatékonyan utasított, cselekedett. Modellt ülni se volt hajlandó, ezért — ahogyan azt feljegyezték — Mezey kénytelen volt emlékezetből ábrázolni parancsnokát 

Petőfi életének több epizódja utal arra, hogy ösztönösen vonzódott a képzőművészethez és a művészekhez, jó barátságban volt Orlai Petrich Somával és Mezey Józseffel, de azt is pontosan tudta magáról, hogy költőnek és nem festőnek született. Ha történetesen képzőművésszé válik minden bizonnyal legalább a barátaihoz hasonló jelentőségű életművet hozott volna létre, de akkor a magyar irodalom szegényebb lenne egy költőóriással.

            Szerintem ahhoz, hogy közelebb kerüljünk  Arany János személyiségéhez feltétlenül ismernünk kell a jó barát és költőtárs Petőfi Sándor arcképét. Miért? Mert ez nem  a jámbor, szépen fésült, a világ dolgaival, rendjével kiegyezett költőt, akadémikust jeleníti meg, hanem a makacs, lázadó ifjút, amilyen Arany pályája kezdetén lehetett. Az igazi művészet nem nélkülözheti a bátorságot, a lázadást. Arany Jánosnak Petőfihez hasonlóan is falakat kellett ledöntenie ahhoz, hogy rátaláljon saját útjára.

 Csak sejtem milyen volt valójában Petőfi, de ismerve nyughatatlan természetét, életútját, lázadásait, harcait, szinte biztosra veszem, hogy nem lehetett olyan, mint amilyennek Barabás Miklós, vagy a rokon és barát Orlai Petrich Soma látta. Nézegetem Pertich Soma festményét, amelyen Debrecenben ábrázolta az álmodozó, elmélázó költőt és nem hiszek neki. Számomra nem eléggé hiteles Barabás Miklós romantikus hangvételű Petőfi arcképe sem, amelyen a kezét a kardja markolatán tartó, keményített gallérú, karszalagos szelíd ifjú bizakodóan tekint a jövőbe. Ezek az arcképek lényegében nem a költőre, hanem elsősorban a korra jellemzőek. Olyan ez, mint  a  Feszty- körkép, amely alapján nem a honfoglaló magyarokat, hanem a milleneum korának ízlésvilágát, gondolkodásmódját ismerheti meg a néző. Melyik ábrázolásnak hiszek? Hitelesnek érzem  többek között a dagerrotípiát és Ferenczy Béni Petőfi szobrát. Az utóbbi  sem a szelíd, hanem az indulatos, lázadó, feltartóztathatatlan  Petőfit idézi.

            Visszaolvasva a neveket szinte valamennyi köthető térségünkhöz vagy Szatmárnémetihez. Arany János vándorszínész korában fellépett Szatmárnémetiben, Bem József az erdélyi hadjárat előtt a város főterén állíttatta hadirendbe csapatait és Szamoskrassón szállt meg. Mezey József, Petőfi barátja szintén Bem oldalán harcolt, később közel 50 oltárképet készített a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye templomai számára. Barabás Miklós Szent Lászlót ábrázoló oltárképe római katolikus egyházmegyénkben, Nagysomkúton látható, Ferenczy Béni édesanyja  a nagybányai temetőben nyugszik, a sírkövén látható domborművet szobrász fia, Ferenczy Béni készítette, Orlai Petrich Soma Szent Erzsébetet ábrázoló oltárképe Mezőpetri templomának dísze stb. Mindezek csupán szilánkok, hiszen még nem említettem a költő szatmári barátait, a felesége családját, rokonait, nem írtam Papp Endréről, Riskó Ignáczról és a többiekről. Ezernyi emlék, ezernyi szál köti a legnagyobb magyar költőt a történelmi Szatmár megyéhez, lenne, mire emlékezzünk március 15-én. Arról, hogy ennek ellenére a legtöbb szobornál, emléktáblánál gyakran untig ismételt panelmodatok, elkoptatott közhelyek hangzanak el végképp nem Petőfi és barátai tehetnek.

            Petőfi Sándor verseinek, elbeszélő költeményeinek hangsúlyozottan vizuális jellege van, szinte kínálkoznak illusztrációk készítésére. Jó alkalom ez a tanítványaim számára, hogy többek között a tankönyvekben is olvasható  általánosságokon és közhelyeken túl átélhessék azt a végtelenül gazdag, színes és változatos költői világot, amit Petőfi ránk hagyott. Nagyszerű alkalom, lehetőség egy-egy illusztráció elkészítése arra is, hogy a térségünkhöz kötődő eseményeket, emlékeket idézzünk.

Nemrég egy olyan tanítónőt vizsgáztattam, aki csomaközi születésű, tehát magától adódott a kérdés, hogy hallott-e Mezey Józsefről? Sajnos fogalma sem volt arról, hogy ki lehet, pedig Csomaköz római katolikus templomában három oltárképe is látható a festőnek. Miért lett volna fontos erről tudnia? Mert akkor egészen másképp tanítaná  az irodalmat, történelmet és még hosszan sorolhatnám az ilyen típusú ismeretek várható hozadékát egy pedagógusnál.

Természetesen senki sem tudhat mindent. A minap engem is ért egy vaskos meglepetés. Miután szinte teljes egészében közöltem a Szamosban részletekben a Szatmári szobrok, emléktáblák című könyvem anyagát, döbbenten fedeztem fel a munkahelyemen, a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban egy Petőfi mellszobrot a manapság raktárnak használt egykori protokoll teremben. Láttam már ezt régebben is, de olyan ritkán volt utam erre, hogy egyszerűen megfeledkeztem róla. Már első ránézésre nyilvánvaló volt, hogy se a szatmári, se a nagykárolyi mellszobrokhoz nem hasonlít, tehát nem azok patinázott gipsz változatáról van szó. Azonnal lefotóztam és több kollégától érdeklődtem az eredetéről, a szerzőről, míg végül Nagy Gyula tanár úr emlékezett arra, hogy jó tíz éve Erdei István szatmári szobrászművész készítette ezt a munkát. A történet pikantériájához tartozik, hogy egy nappal előbb a szobrásszal kávéztam. Van mit tanulni tehát valamennyinknek, csak ezen az áron szabadulhatunk meg a „lánglelkű hazafi, aki egyik kezében karddal, másik kezében tollal” típusú előre gyártott mondatoktól amelyek mesterkélt, dagályos álünnepélyességükkel az igazi ünnep legádázabb ellenségei. Ha valaki többet szeretne tudni a Petőfihez kapcsolódó közhelyekről, annak jó szívvel tudom ajánlani Schöpflin Aladár: Petőfi a magyar költők lantján (Nyugat, 1910. 9. szám) című írását, amely az eltelt évszázad alatt semmit sem veszített időszerűségéből.

 

 

                                                                

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.