Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


05. Szobrok, emléktáblák Szatmáron

2011.08.15

Bevezető

emléktáblák

szobrok

            Körülbelül hány szobor, emléktábla van Szatmáron? Hány olyan jeles személyre emlékeztetnek ezek bennünket, akik soha nem jártak a városunkban? Hány olyan kiválóság emléke előtt tisztelgünk időnként, akiknek a tevékenységéről, érdemeiről az itt lakó emberek túlnyomó többségének fogalma sincs? Hány rossz minőségű anyagokból készült, gyenge kivitelezésű emlékhely látható a szatmári utcákon, tereken? Hány van magára hagyva, elhanyagolva közülük? Hány olyan személyiség élt ebben a térségben, akiknek már réges-régen szobrot, emléktáblát kellett volna állítani?

Sok ilyen kérdést lehetne még megfogalmazni, hiszen ennek a területnek is vannak íratlan szabályai, amelyek betartása közös otthonunkban, Európában immár számunkra is kötelezőek. Aki hosszabb ideig foglalkozott ezzel a témakörrel, az óhatatlanul tapasztalta, hogy mennyire nehéz itt pártatlannak, objektívnek maradni, mennyire esetleges minden vélemény, döntéshozatal.

A szatmári szobrok, emléktáblák részletes bemutatására, ismertetésére számtalan okom volt, de döntően az utóbbi két évtized megszaporodott, mondhatni viharos szobor- és emléktábla állítások, leleplezések olykor nehezen követhető folyamata vett arra rá, hogy alaposabban utánanézzek a jelenségnek, azoknak a személyiségeknek, akiket a napi politika, a társadalmi- és civil szervezetek, városvezetés követendő példaként állít elénk.

Romániában, lényegében egész Európában az ilyen ügyekben a helység önkormányzata, a városi tanács dönt. Magyarországon az önkormányzat felelőssége a felállítandó emlékművel kapcsolatban a szakvélemény beszerzése és a későbbiekben az alkotás védelme is. Az önkormányzati határozatok természetesen bírósági úton megtámadhatóak, érvényteleníthetőek, gondoljunk csak az utóbbi évek Wass Albert, Ion Antonescu stb. szobrok körüli vitákra.

Románia Hivatalos Közlönyében 2002-ben határozatot közöltek, amely tiltja és bünteti a rasszista, fasiszta, fajgyűlölő jelvények, jelek viselését, ilyen jellegű emléktáblák, szobrok állítását. Szabályok, előírások mindenhol vannak, a gond azonban sohasem a szabályokkal, hanem általában ezek értelmezésével van.

Nem könnyű eligazodni abban a hatalmas, valljuk be gyakran követhetetlen információáradatban, amely a témakör feltérképezésekor ér bennünket, hiszen olyan nevek tucatjaival találkozhatunk, akikről a legtöbben szinte semmit sem tudnak. A fentiek miatt úgy gondoltam, hogy szükség van egy részletes név- és szómagyarázatra is, amelyben megpróbálom tisztázni a témakörrel kapcsolatos legfontosabb fogalmakat, ismertetem a szövegben bemutatott, esetleg kihagyott helyi kiválóságokat, szobrászokat, lehetőséget nyújtva arra is, hogy az érdeklődő olykor betekintést nyerhessen a kulisszatitkokba is. Miért kell ez? Azért, mert ha utódaink egy olyan városban fognak élni, amelynek nem ismerik példaképeit, emlékhelyeit, azok hátterét, jelentőségét, könnyen meglehet, hogy nem érzik majd magukénak Szatmárt, az pedig súlyos következményekkel járhat.  A fejezet terjedelme, a címszavak sokasága többek között jelzés, üzenet, de egyben figyelmeztetés is szeretne lenni. Arra utal, hogy ez a lassan beláthatatlan terület sokakban a kirekesztettség érzetét keltheti. Kiket ejthet rabul ez? Megfelelő információk hiányában valamennyinket, beleértve e sorok íróját is.

Munkámhoz könyvészeti anyagot is csatoltam, ennek a szerepe, jellege azonban inkább általános, orientatív, hiszen ezt a témát egészében eddig soha, senki nem dolgozta fel, nem írta meg. A legfontosabb forrásom a helyszínek látogatása, fotózása volt. Ezt az anyagot helytörténeti munkák, a Janitzky-gyűjtemény, a helyi sajtó tudósításainak tanulmányozásával, szóbeli közlésekkel egészítettem ki.

A könyvem képanyagát, a dokumentumfotók kivételével magam készítettem. Nincsenek fotós ambícióim, de minden helyszínre, minden alkalommal, minden időpontban ezúttal sem vihettem profi fényképészt magammal.

A soknemzetiségű térségekben általános szokás, jelenség, hogy minden közösség elsősorban a maga értékeivel, személyiségeivel foglalkozik, ezeket ismeri, és ezeket próbálja előtérbe helyezni anélkül, hogy alaposabban, behatóbban foglalkozna a mások által fontosnak vallott eseményekkel, személyiségekkel. Ebből idővel olyan, egymással párhuzamos, tehát sohasem találkozó értékrendek születnek, amelyek inkább rontják, mint javítják a közeledés esélyeit.

Égetően szükség lenne tehát tágabb értelembe vett otthonunk jelképeinek kiválasztásánál néhány olyan kiindulópontra, olyan ismérvre, amelyek segítségével egy többé-kevésbé közös, vagy legalább néhány pontban érintőleges értékrend is megfogalmazható. Keresni kellene olyan vonásokat, amelyek nem csupán egy szűk kör, hanem az egész város számára fontosak lehetnek, amelyek lehetőleg nem irritálják egyetlen közösségnek, csoportnak sem a társadalmi érzékenységét, hiszen ez az utca sem egyirányú, ahogyan azt még többek gondolják.

Olyan tartós, a pillanatnyi politikai, társadalmi konjunktúrától független értékek megfogalmazására, felmutatására vágyom, amelyekhez száz év múlva sem kell bonyolult magyarázatokat, dokumentumokat, lábjegyzeteket fűzni, amelyek tartalmát, üzenetét, súlyát az idő nem halványítja, hanem egyre nyilvánvalóbbá, érthetőbbé, egyértelműbbé teszi. Milyen alapszabályok, elvárások betartása alapján kellene szerintem dönteni szobrok, emléktáblák állításáról?

01.    Az első, legfontosabb kérdés talán az, hogy kire emlékezzünk, kik legyenek a példaképeink? Állíthatunk Szatmáron szobrot Arisztotelésznek vagy Pablo Picassonak is, hiszen az általuk képviselt, fémjelzett teljesítményekhez nem férhet kétség. Miért nem tesszük? Mert bármilyen fontos, meghatározó személyiségei voltak az emberiség kultúra történetének, nincsenek helyi kötődéseik. Ha volna Szatmáron művészeti akadémia, vagy filozófia tanszék, akkor azok épületének homlokzatán, vagy az előcsarnokában, a helyi nagyságok mellett többek között megemlékezhetnénk róluk is. Alapszabály tehát, hogy egy közösség számára olyan személyiségeket kell, érdemes példaképnek állítani, akik ezeken a tájakon születtek, vagy itt fejtették ki tevékenységüket. Akiket nem csak a tankönyvekből ismernek az itteni lakosok, hanem generációk óta a szívükben hordoznak és az azonos vagy hasonló közeg, problematika, megoldandó feladathalmaz miatt a tevékenységük iránymutató a jelen számára is. Ha egy személyiség tevékenységével kapcsolatban még a város tanult polgárainak is lexikonokban, kézikönyvekben, a világhálón kell keresgélni adatok után, az már eleve megkérdőjelezi a megemlékezés létjogosultságát.

02.    Fontos szempont a megfelelő hely kiválasztása is. Mire gondolok itt elsősorban? Arra, hogy élhettek olyan kiválóságok is egy multikulturális városban, akik csak szűkebb egyházi, nemzetiségi, szakmai közösségek számára jelenthettek, jelentenek sokat. Ezeket a szobrokat, emléktáblákat a fentiek miatt általában nem köztereken, mindenki által használt középületeken ajánlatos elhelyezni, hanem az illető közösség templomán, székháza előtti téren, udvarán stb. a két világháború közötti Szatmárnémeti lakosságának szinte egyharmada zsidó volt. A Holokauszt-emlékművet ennek ellenére nem a régi vagy az újközpontban, az állomás előtti téren, hanem a Várdomb utcai zsinagóga udvarán állították fel.

03.    Alapvető követelmény kell, legyen a szobrok, emléktáblák művészi minősége is. A kegyelet, a példakép iránti tisztelet egyik igen fontos jele, hogy minőségi anyagokból, magas művészi szinten készüljenek. Itt semmilyen amatőr vagy fél amatőr improvizációnak, olcsó megoldásnak, tucatmunkának nincs helye, hiszen egy ilyen kivitelezés eleve nem szolgálhatja a kiindulópontban megfogalmazott célt, hanem rontja annak érvényre jutását. Ennek a megítélésére a város önkormányzatának minden ilyen ügyben rangos szakmai zsűri segítségét kell, kérje.

04.    Egy emléktábla, szobor nem csupán jelkép, követendő példa, hanem megemlékezések, koszorúzások, emlékműsorok, zarándoklatok helye. Mindez feltételezi a folyamatos karbantartást, a környezetének rendszeres takarítását, felújítását. Nincs elszomorítóbb látvány, mint egy magára hagyott, elhanyagolt, telefirkált emlékhely, amelyet egyetlen közösség sem érez igazán a sajátjának. Miből látható ez? Abból, hogy ha a szobor megrongálódik, eltűnik a felirata, és nem újítják fel. Ha ellopják az emléktáblát, és nincs, aki újat tegyen a helyére, ha falfirkák jelennek meg rajtuk és nincs, ki letakarítsa stb. Szatmárnémetiben sajnos több ilyen szobor és emléktábla is van.

05.    Ha találomra megkérünk száz járókelőt arra, hogy mondjon két-három fontosabb adatot a szobrokkal, emléktáblákkal, utcanevekkel népszerűsített személyiségekről — és a száz közül nyolcvannak-kilencvennek fogalma sem lesz arról, hogy kiről is van szó — akkor a feltétlenül el kell, gondolkoztassa azokat, akik ilyen dolgokban döntenek. Miért? Mert mindez a város, a közösség polgárai számára készül.

06.    Megítélésem szerint sokkal óvatosabban kellene kezelni a közelmúltban elhunyt személyek kiemelésének kérdését is. Miért? Mert azt, hogy tevékenységük, példamutatásuk mennyire tartós, fontos volt, az idő dönti el. 

Könyvemben a fenti, általam lényegesnek tartott követelmények függvényében próbálom elemezni a közismert szatmári példákat. Tisztában vagyok azzal is, hogy ezeket a szempontokat tovább lehet bővíteni, módosítani olyan elemekkel, amelyek közös értékeink védelmét, megőrzését szorgalmazzák.

 Ritka az a város térségünkben, amelyben olyan kevés régi emléktábla, szobor maradt, mint Szatmárnémetiben. A magyarázat erre ugyanaz, mint az épületek esetében. Szatmár alföldi város, nincs kő a közelben, pedig ez elmúlt évszázadok szobrászatának ez a legkedveltebb és legelterjedtebb alapanyaga.

Sajnos nincsenek olyan bronzszobraink, szoborcsoportjaink se, mint mondjuk a kolozsvári Mátyás-szobor, a zsibói Wesselényi- vagy az aradi Szabadság-szobor.

A szoborállítás szokását európai kultúránkban a korai középkortól elsősorban a római katolikus egyház terjesztette el. Akkoriban a nagyvárosok katedrálisai roskadoznak a szobordíszektől, domborművektől, de gyakran más egyházi témájú szobrok (Szentháromság-oszlopok, különböző szentek és mártírok szobrai, síremlékek) is készültek.

Azok a művészek, kőfaragó mesterek, akik az egyházi építkezések idején családostól letelepedtek egy helységben, olykor több generáción keresztül, évszázadokon át művelték és örökítették át a szakmai fogásokat, anyagismeretet, szerszámokat azon a helyen. Egy-egy ilyen műhely természetesen nem csak egyházi megrendeléseknek tett eleget, hanem laikus témájú szobrok, domborművek készítését is vállalták, amelyek hidak, parkok, szökőkutak, középületek  stb. díszei voltak, gazdagítva ez által a város képzőművészeti örökségét.

Néhány szobor faragásához elegendő követ természetesen Szatmárra is hozhattak volna a közeli hegyekből, mondjuk Szinérváraljáról, de ennél lényegesen fontosabb feltétel hiányzott évszázadokon keresztül: a gazdaságilag erős, építkező római katolikus egyház. Tudjuk, hogy a város a XVI. század közepe táján a térség hitújításának jelentős központjává vált, római katolikus templomai rövid idő alatt az evangéliumi református egyház kezére kerültek, és az új tulajdonosok ezek külsejét és belsejét is átformálták. A szobrok, ha voltak eltűntek, pajtákba, pincékbe kerültek a homlokzatokról, a templombelsőkből a díszítéseket, faragásokat, aranyozásokat az új hit puritán, dísztelen környezete váltotta fel.

Milyen szobordíszei lehettek a hóstánci Szentlélek templomnak, amely 1590-ben a reformáció térhódítása következtében a protestánsoké lett? Csak sejthetjük, hiszen nemcsak a templom, hanem az egész városnegyed elpusztult 1680-ban. A várbeli Nagyboldogasszony templom lehetett hosszú időn keresztül a városka egyik legszebb egyházi épülete. Rajta kívül alig akadhatott olyan épület a várban, amelynek szobordíszei lehettek.

Legendákat hallani városunkban idősebb emberektől olykor arról, hogy hatalmas román vagy gótikus stílusú templomok álltak itt, amelyek elpusztultak. Hol lehettek ezek, mikor épültek? Mi lett az épületek alapjaival? Mert Trója maradványait — mint tudjuk — sikerült felkutatni, kiásni. Milyen szerepük lehetett ezeknek az építményeknek egy három-négyezer lelket számláló alföldi kisvárosban?

A minap azt hallottam egy ismerősömtől, hogy a Láncos-templom elődje nagyobb lehetett, mint a mostani. A Láncos-templom elődjéről tudjuk, hogy paticsfalú, szerény épületecske volt. Aki kicsit is járatos a néprajz területén, az tudja, hogy mit lehet ezzel a technológiával, ilyen anyagokból építeni. Milyen lehetett a reformátusok szatmári temploma ezen a helyen mondjuk 1700-ban, az 1703-as porráégés előtt? A korabeli térképek erről is nyújtanak információkat. Egy XVII. századi térképen (Historia di Leopoldo Cezare, Bécs, 1670) jól kivehető a kis templom, amely előtt harangtorony áll, és amelyik a rajz alapján leginkább három egybetoldott, nyeregtetős parasztházhoz hasonlít, mint hatalmas gótikus katedrálisra. Nagy valószínűséggel ebben tartotta esküvőjét Bethlen Gábor is Károlyi Zsuzsannával. Álmodozni lehet hatalmas csarnoktemplomokról, késő román kori, háromhajós bazilikákról, de ezek egykori létezésének megítélésem szerint nincs valószínűsége.

Van Szatmárnémeti római katolikus temetőjében, a bejárattal szemben egy régi, több helyen sérült, mészkőből faragott, porladó Szűzanya-szobor. Szeretnénk azt hinni, hogy ez a vártemplomot, vagy az 1797-ben épült kis plébániatemplomot díszíthette. Honnan gondoljuk ezt? A szobron egy alig olvasható évszámtöredék van, ez nagy valószínűséggel 1776., de lehet 1676. is. A szobor stílusa barokk, korban ez is ide illik. A Nagyboldogasszony templom a XVIII. század vége felé omlott össze, innen kerülhetett ez a faragvány, talán pont a későbbi neves, templomépítő szatmári esperes, Korom Mihály (1792-1823) ajándékaként a temetőbe, amely 1780-tól működik ezen a helyen.

Azt már néhány éve tudjuk, hogyan nézett ki a kis plébániatemplom — amely lényegében a mai székesegyház magja — hiszen az Egyházmegyei Levéltárban őrzik az alaprajzát, homlokzati tervét. Ezeken a rajzokon egyetlen szobordíszt, domborművet sem fedezhetünk fel.

A templombelső díszítéséről, amelyet a székesegyház kialakításakor radikálisan átformáltak, eddig semmit sem tudunk, csak sejtjük, feltételezzük néhány festményről, szoborról, amelyet jelenleg a püspöki képtár őriz, hogy innen származhat.

Impériumváltások és az ezekkel járó változó példaképek is lehetnek olykor okai a szegényes örökségnek. A közelmúltból több olyan szatmári szoborról, domborműről is tudunk, amely ezeknek a változásoknak lett az áldozata.

Volt Szatmár központjában már 1864-ben is Kölcsey-szobor, első világháborús emlékmű (Mărăşeşti-Tisa), volt szobra Kiss Gedeonnak a Kossuth-kert bejáratánál,  még léteztek a székesegyház eredeti Szent István és Szent László szobrai, volt egy Huszár-szobor a mostani Megyei Múzeum előtti parkban, volt Anyafarkas szobor, volt Szovjet hősök emlékműve a központi parkban, Szent Imrét ábrázoló dombormű a Királyi Katolikus Főgimnázium épületén és még sorolhatnám. Hová lettek?  Elpusztították, tönkretették, beolvasztották, felszámolták őket.

Dr. Fechti (Fechtel) János, aki a Borovszky Samu által szerkesztett monográfiában a várost bemutató fejezet szerzője, a XX. század eleji Szatmárnémetiben a következő szobrokról, emléktáblákról tesz említést: Kiss Gedeon mellszobra (a Kossuth-kertben), a székesegyház Szent Péter és Szent Pál szobra, valamint a Jézus-szobor (az utóbbi a leírás elkészítésekor már a régi Pelikán-kertben volt), a Kölcsey-szobor (ez ekkor már a Láncos-templom előtti kis parkban állt), és szót ejt még a németi paplak emléktáblájáról is, amely a telket ajándékozó Wesselényi Ferencről emlékezett meg. Ezért viselte hosszú időn keresztül ez az utca a Wesselényi utca nevet, ezeket a neveket elődeink ugyanis sohasem véletlenül vagy találomra adták.

Kiss Gedeonnak, a város 1898-ban meghalt főkapitányának a  budapesti Horvay János által készített mellszobrát a Kossuth-kertben 1903-ban leplezték le. A népszerű „Gida bácsi” kezdeményezte ugyanis a Kossuth-kert létrehozását, ő volt a városi múzeum létesítésének a szorgalmazója, a Séta-tér létrehozója, valamint a „fák ezredese” is, ahogyan a város utcáinak, tereinek, parkjainak fásításáért nevezték a hálás polgárok. Ki másnak kellett volna szobrot állítani Szatmárnémetiben, ha nem neki? Vajon kiket zavarhatott ez a kiváló, köztiszteletben álló, közéleti ember, aki egész életét, minden energiáját a város szolgálatába állította?  Vajon miért tüntették el a város, a megye vezetői, akiknek példaképe lehetett volna? Szerintem nagy a valószínűsége annak, hogy a „tetteseknek” fogalma sem volt arról, hogy ki volt ő valójában? Még azt is rebesgetik, hogy egyszerűen összetévesztették Kosuth Lajossal, vagyis annyi fáradtságot sem vettek, hogy elolvassák a szobron a feliratot. Nagyon messzire nem vihették ezt az alkotást. A Lucaciu szobrot ideiglenesen az Eminescu Líceum pincéjében rejtették el, ezért először arra gyanakodtam, hogy Kiss Gedeon mellszobra a Tanulók Háza épületének a pincéjébe került, de ott senki sem tudott róla. Rosszabb esetben kerülhetett a szemközti gyárhoz is, akár be is olvaszthatták. Még szobrászoktól is érdeklődtem arról, hogy nem készült-e, készülhetett-e új szobor belőle, de azt valamennyien kizártnak tartották, hogy egy művészt rá lehet venni egy jó minőségű, kész alkotás tönkretételére. Ebben magam is őszintén reménykedem, de esküt semmiképp nem tennék rá.

Mint minden új szobornak, ugyanúgy a régi, elpusztítottaknak is megvan a maguk külön, olykor indulatoktól fűszerezett, vagy a nosztalgia által elregényesített története. A továbbiakban röviden ezekről is megemlékezem.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.