Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


06. 1944. szeptember 16.

2012.09.22

1944. szeptember 16.

Szatmárnémeti ezeréves történetében elég gyakoriak a katasztrófák, drámai pillanatok. Török, tatár pusztított itt a századok során, járványok, éhínség tizedelte a lakosságot, a tűzvész, árvíz elleni védekezés hosszú időn keresztül szinte állandó feladatnak számított. 1703-ban a két városka (Szatmár és Németi) porig égett, egy tyúk se maradt benne. Az emberek a szőlőhegyre, Szatmár-hegyre menekültek. Két év múlva a bátrabbak visszatértek és lassan újraépítették vályogból, fából, paticsból szalma-, zsupp- és zsindelytetős házacskáikat.

A város XX. századi történetének két katasztrófáját említeném, az 1970-es árvizet valamint az 1944. szeptemberi bombázásokat. Ezek már korban kicsit közelebb vannak, ezért lényegesen többet tudok róluk.

Nem véletlen, hogy az utóbbira pont itt emlékezünk, ez volt a szatmári tragikus események egyik legfájdalmasabb, legmegdöbbentőbb színtere. A bombák, mint kés a vajban, úgy hatoltak át a palota tetőszerkezetén, az emeleti részen, a földszinten, a pince boltozatán és döntötték romokba a hatalmas, masszív, vastag falú épület egyharmadát. 21 ember menekült az alagsorban kialakított, biztonságosnak hitt óvóhelyre, egyházi és világi személyek, főpapok, lelkészek, papnövendékek, irgalmas nővérek, háztartásbeliek, és egy kivételével valamennyien meghaltak.

1000 rombolóbomba hullott a városra, 200 ház semmisült meg és kisebb-nagyobb mértékben szinte minden épület károsodott a légnyomás miatt. Az utcákat üvegszilánkok, fa- és vakolatdarabok, cseréptörmelékek, emberi és állati tetemek borították.

A csonka családok — hiszen a férfiak nagy része a fronton harcolt, sebesült, elesett, hadifogoly vagy katonaszökevény volt — a környező falvakba menekültek abban a reményben, hogy ott, a stratégiailag kevésbé exponált helyeken nagyobb az esély a túlélésre.

A bombák nem csak embert öltek, épületeket romboltak, a becsapódások, a rettegés, a halálfélelem az emberek lelkében is életre szóló nyomokat hagyott. Egy város lerombolni, szétbombázni akár néhány perc alatt is lehet, az okozott károk helyrehozásához évek, évtizedek kellenek, az emberek lelkében végzett sebek begyógyításához egy élet is kevés.

Kisgyerekként találkoztam olyanokkal, akik évekkel az események után sem voltak képesek végignézni egy háborús filmet, akik minden dörgésnél, villámlásnál a fülüket betapasztva, a szemüket becsukva rémülten várták a robbanást, ami természetesen nem következett be. Akkoriban a városban még látni lehetett bombatölcséreket, foghíjas utcákat, a fahídon pedig — amely a lebombázott vashíd helyére épült — többször jártunk a szüleimmel, amikor a hídon túli temetőbe mentünk.

Sokan kérdezhetik, hogy mi értelme van ennek a régi, 68 éves, immár kicsit poros események felemlegetésének, az írások, cikkek megjelentetésének, emléktábla avatásnak, kiállítás rendezésnek? Az emberiség tapasztalata azt bizonyítja, hogy amit elfelejtünk, az könnyen megismétlődhet és a harmadik évezredben egy ilyen ismétlődés után, már nem valószínű, hogy maradnak szemtanúk, emlékezők.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.