Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


07. A szatmári 10-es számú Általános Iskola 50 éves

2012.09.22

50 éves a szatmári 10-es számú Általános Iskola

(1963-2013)

 

A 10-es számú Általános Iskolát 50 éve létesítették a szatmári Tisztviselő Telepen, az egykori Erzsébet királyné (Ana Ipătescu, régebben Bariţiu) utcán, telekül a kommunisták által kisajátított „apácák kertjét” használták. Maga az épület típusterv alapján készült, nagyon sok hasonló látható szerte a megyében, az országban. A kertet régen magas téglafalak övezték, amelyek maradványát ma is láthatjuk az utca elején. A közelben, az utca túlsó oldalán volt a Pázmány Konviktus udvara, a konviktust az akkori elöljárók a kisajátítás, államosítás után árvaházként használták.

Az iskolaépület a hatvanas évek elején lett készen, a későbbiekben azonban még több alkalommal történt itt kiegészítés, hozzá építés, alakítás. Az alacsony fekvésű udvart is többször kellett feltölteni. Eredetileg nyolc osztályosra tervezték, de a szükség, az iskolák hiánya, a negyed fejlődése rövid idő alatt megháromszorozta az osztályok számát.

 Folyamatosan két tagozattal, románnal és magyarral működött és működik. Amikor az ezredforduló tájékán pár évig az egykori árvaház épülete is az iskolához tartozott, volt német tagozata is. Az osztályok száma miatt a laboratóriumoknak, műhelyeknek szánt termek rövidesen osztálytermekké alakultak, beindult a délutáni tanítás, amely gyakran 19 óráig is eltartott. Akkoriban még szombaton is jártunk iskolába, sőt vasárnap is gyakran rendeztek kötelező tevékenységeket, nehogy a szülők templomba vigyék a családot. Ezek az alibi akciók egyenes arányban álltak a gombamód szaporodó, különböző intézményekben működő aktivisták számával, akik agyafúrt, egymást túllicitáló ötleteikkel nagymértékben nehezítették, akadályozták az itt zajló pedagógiai tevékenységet. Az egészben az a döbbenetes, hogy sokan közülük eredetileg tanítók, tanárok voltak.

Az árvaházi gyerekek a kilencvenes évek elejéig jártak ide iskolába, akkor kezdték fokozatosan felszámolni, átalakítani ezt a nem túl szerencsés és nem igazán humánus, hatékony rendszert.

Eleve kiemelt iskolának szánták, hiszen a XX. század elejétől ez a hely a város egyik legszebb, legtehetősebb emberek által lakott negyede. Az egykori városi és megyei vezetők is jórészt itt laktak, a gyerekeik is ide jártak iskolába, itt épült fel Ceauşescu vendégháza, itt vásároltak telket a jómódúak és itt kaptak szolgálataikért, hűségükért kisajátított, államosított házakat a kommunista rendszer kedvezményezettjei.

Külön vonzerőt jelentett és jelent a szép, gondozott park, amely egyben a nem túl forgalmas utca zajától is mentesítette az épületet, a tantermeket. Különleges státust jelentett az is, hogy olykor a hagyományos szülő-tanár találkozókon a teljes megyei és városi pártbizottság képviseltette magát.

Az évek, évtizedek során sokan irányították az iskola tevékenységét. Általában egy igazgatói és egy aligazgatói poszt létezett, de 1989 előtt volt pionírigazgató is.

A legelső kinevezett vezető Motişan Valer lett, aki a közelben lakott és az ő nevéhez fűződött az építkezések ellenőrzése, a park, a tornaterem létrehozása. Az 1970-es nagy árvíz idején menedékhely volt az épület, az itt dolgozó tanárok alakították ki a szálláshelyeket, osztottak kenyeret, szalonnát az árvízkárosultaknak, és ők vitték táborba az ilyenkor gyakran fellépő járványok által veszélyeztetett gyerekeket.

Miután az első igazgatót leváltották, székét rövid időre a helyettese, Gherman Florica vette át, aki 1974-ben Kolozsvárra távozott.

A nyolcvanas évek elejéig Kovács László megbízott igazgató irányította az iskola ügyes-bajos dolgait. Ekkor épültek a műhelyek és ebben az időben korszerűsítették az iskola fűtési rendszerét.

A kommunizmus legkilátástalanabb éveiben, a nyolcvanas években az intézmény vezetését Gál László történelemtanár kapta feladatul. Ezek a nélkülözések, a hiánykereskedelem, a kötelező mezőgazdasági- és közmunkák, a papír- és vasgyűjtés évei voltak. Eltökélt vezetőink 11-13 éves tanulók segítségével szerették volna megerősíteni a sokoldalúan fejlett szocialista köztársaság iparát, megmenteni mezőgazdaságát, de olykor az utcaseprést, szemétgyűjtést is a tanulókra és nevelőikre bízták. Az iskolában alig fűtöttek, az áramszünetek napirenden voltak, hidegben, sötétben próbáltunk tanítani több-kevesebb sikerrel. Felújításokra, új bútorra, szemléltetőkre egyre kevesebb pénz jutott, a tető több helyen beázott. Gál László minden elismerést megérdemel azért, hogy ilyen körülmények között is gondja volt arra, hogy ne csorbuljon az intézmény hírneve.

Tőle rövid időre Ursu Aurelia vette át az igazgatói megbízatást, majd az 1989-es változások után Ressler Stefan lett az intézményvezető. Az ő idején készült el az iskola tetőzete, bútorokat, berendezési tárgyakat, ablakokat, kazánt cseréltek, leaszfaltozták az iskolaudvart. Miután a jogos tulajdonos, a római katolikus egyház visszakapta a Pázmány Konviktust, konyhát, ebédlőt rendeztek be az iskolaépület új szárnyában, szaunát készíttettek a tornaterembe, az elemi iskolai osztályok napközis rendszerbe tanultak, megszüntették a gimnáziumi osztályok délutáni óráit. Ezekben az években sikerült néhány testvériskolai kapcsolatot is kialakítani, saját szerkesztésű, kiadású újság jelent meg, és még sorolhatnánk.

Az ezredforduló után történtek kísérletek arra, hogy az iskola a szovjet típusú számozás helyett igazi nevet kapjon. A legtöbben a pedagógusok közül a Szilágyi Domokos nevét tartották erre megfelelőnek, és ezt túlnyomó többséggel, több alkalommal meg is szavazták. A szavazatok eredményét, kötelező voltát néhány tanerő és a felsőbb szervek ennek ellenére nem voltak hajlandóak figyelembe venni, elfogadni. Formai kifogásokat kerestek és találtak, jellemzően szekus módszerekkel, látszólag támogatva, szorgalmazva, de valójában minden eszközzel gátolva akadályozták ezt meg.

Ressler 2009-ben ment nyugdíjba, őt Szász Piroska követte az igazgatói székbe.  Egyik alapvető feladatának tartotta, hogy lomtalanítsa az épületet az éveken át a padláson, raktárakban, az udvaron felhalmozódott felesleges, használhatatlan kacatoktól, honlapot hozott létre, kialakíttatott egy társalgó helyet a diákoknak, felújíttatta a főbejáratot stb. Miután Szász Piroskát kinevezték főtanfelügyelő helyettesnek, az intézmény igazgatója Pataki Zoltán sporttanár, edző lett, napjainkban is ő látja el ezt a feladatot.

Egy tanügyi intézmény színvonalát természetesen nem kizárólag az igazgatók, hanem döntően a tanárok, a diákság tevékenysége határozza meg. A 10-es számú Általános Iskola úgy válhatott rövid idő alatt élvonalbeli intézménnyé, hogy olyan kiváló pedagógusai voltak, akik a város minden sarkából, de a közeli falvakból, községekből is vonzották ide a jó képességű tanulókat. Addig marad az, ameddig sikerül megtartani, motiválni, méltó módon elismerni az itt dolgozó pedagógusok legjavának tevékenységét.

1968-2008 között, negyven éven át dolgoztam itt, mint rajztanár. Ha valaki megkérne, hogy soroljam fel néhány egykori kolléga nevét, zavarba jönnék, hiszen kapásból nevek százai jutnak az eszembe. Közülük sokan már nincsenek az élők sorában, mások nyugdíjba mentek. Vannak, akik hazát cseréltek és jelenleg Kanadában, az Egyesült Államokban, Japánban, Németországban, Belgiumban, Magyarországon és ki tudná felsorolni, hogy hol élnek. Van közöttük olyan, aki jelenleg külföldön egyetemi tanár vagy a Száz Tagú Cigányzenekar tagja és olyanok is akadnak, akik már más szatmári illetve hazai tanügyi intézményekben dolgoznak. Felsorolni őket képtelenség, válogatva meg azért nem lehetséges, mert a kihagyottak joggal érezhetnék sértőnek, kirekesztőnek azt, hogy e sorok írója megfeledkezett róluk.

Feltétlenül meg kell említeni itt az eredményes, önmagukat folyamatosan tovább képző, kiváló tanítónőket is. Nagyon sok szülő az évek során versengett azért, hogy az ő osztályaikba járjon a gyereke. Nem véletlen, hogy amikor megalakult a Hám János Iskolaközpont alsó tagozata, a ragyogó eredményeknek köszönhetően innen csábították át a pedagógusok túlnyomó többségét. Amikor újraindult a pedagógiai líceum, később a BBTE szatmári kihelyezett tagozata, több tanárt kértek fel a 10-es Iskolából arra, hogy ott dolgozzon. Úgy gondolom, a fentiek is egyfajta megkérdőjelezhetetlen minőséget jeleznek.

Évekig működtek itt sport osztályok, volt tíz osztályos általános iskolai oktatás, rendeztek tapasztalatcseréket, továbbképzőket, szakmai bemutatókat, reformpedagógiai ismertetőket, zajlott itt alfabetizáló tanfolyam, tartottak légvédelmi, számítógépes kurzusokat stb.

Városszerte ismert volt az intézmény udvarán telente a korcsolyapálya, amelyet legalább annyian látogattak, mint az egykori Kölcsey Ferenc Főgimnázium, ma református gimnázium udvarán lévőt. Emlékezetesek voltak az évzáró ünnepélyek, az év végi tornatermi búcsúünnepségek a nyolcadik osztályok számára, a nőnapok, gyermeknapok, a betlehemes játékok, a mazsorettek pedig az utóbbi években megérdemelt ismertséget, számos elismerést szereztek.

Nekik és a többi, mindennapi feladataikat szeretettel, felelősség- és hivatástudattal dolgozó kollégának köszönhetően vált ez az intézmény az évtizedek során emlékezetes tanügyi rendezvények, tantárgyversenyek, olimpiák, szavalóversenyek, sportrendezvények, irodalmi és képzőművészeti vetélkedők, mesemondó versenyek színterévé. Az iskola növendékei közül számos tanuló szerzett országos és nemzetközi versenyeken díjakat, okleveleket, rangos helyezéseket, amelyeknek, valamint a különböző vizsgákon elért eredményeknek köszönhetően a 10-es Iskolára rövid idő alatt a szó szoros értelmében jellemző lett a neve. Eredményei alapján az intézmény is a legnagyobb osztályzatot, a 10-est érdemelte ki szülőktől, tanulóktól, tanfelügyelőktől egyaránt.

Néhányan az itt dolgozók közül középiskolákban is tanítottak és ott örömmel tapasztalhatták, hogy egykori általános iskolás növendékeik milyen szépen állnak helyt felsőbb szinten, a város legjelentősebb líceumaiban nemcsak a tanulásban, hanem a közösségi tevékenységekben is. 

A volt tanítványaink közül tucatszám említhetnénk olyan neveket, akik kiemelkedő tudományos, művészi, politikai karriert mondhatnak magukénak, legtöbbjük máig büszkén vallja, hogy innen, ezekből a padokból, osztálytermekből indult a pályájuk. Vannak közöttük egyetemi tanárok, tudósok, meg polgármester, vezérigazgató, tanácsos, főépítész, Munkácsy-díjas szobrászművész, költő, szerkesztő, matematikus, élsportoló, sőt világbajnok is.

Az iskola folyosóit a tanítványok munkái, oklevelei, festményei és rajzai valamint képzőművészeti reprodukciók díszítik. Mivel az utóbbi években tanulói élen jártak az újrahasznosítható anyagok gyűjtésében, a különböző környezetkímélő tevékenységek, vetélkedők, álarcos bálok szervezésében, elnyerte az öko-iskola címet is.

Pályám során — miközben itteni folyamatos tevékenységem mellett dolgoztam a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban, a turisztikai technikumban, a pedagógiai líceumban, több főiskolán stb. — sokan kérdezték tőlem, hogy ennyi lehetőség ellenére miért maradtam mindvégig hű ehhez az intézményhez? A válasz egyszerű. Ahogy teltek az évek, szaporodtak az eredmények, egyre inkább magaménak kezdtem érezni ezt az iskolát, egyre több volt növendékünk tért vissza pedagógusként ide. Egykori tanítványaimmal találkoztam a titkárság alkalmazottjai, a kisegítő személyzet tagjai között, a hajdani növendékek hozzánk hozták szeptemberben a gyermeküket, sőt itteni tevékenységemnek az utolsó éveiben az unokájukat is. Iskolába menet az utcán, a környéken mosolygó emberek köszöntek rám, a tanáriban jó 35 éve voltam a szomszédja, barátja, sorstársa ugyanannak a kollégának. Soroljam még? Talán a fentiekből is kitűnik, hogy nem volt, nem lehetett volna olyan előnyös ajánlat, amiért időszakosan vagy végleg otthagytam volna a 10-est. A hűségnek ára van, a hűtlenségnek is, én tudatosan, előre megfontolt szándékkal az előbbit választottam.

Természetesen nem csak én ragaszkodtam ehhez az intézményhez, hanem még sok kolléga, sőt egykori tanítvány is. Divatba jöttek emiatt az érettségi találkozók mellett az általános iskolai találkozók is. Tíz, húsz év elteltével sokan visszatértek pár órára, emlékeket idézni ide. Máig a világhálón is egyre több üzenetet, jelzést kapok arról kontinensünk minden sarkából, hogy szépek, emlékezetesek, hasznosak voltak és maradtak a nálunk töltött évek.

Milyen lesz a következő 50 év? Úgy gondolom, hogy ez elsősorban nem csak a véletlenen, a körülményeken, hanem rajtunk is múlik. Nem könnyű egy ilyen nagy közösségnek az élvonalba kerülni, de az eredményeket megőrizni, gyarapítani a mai, nem mindig kiszámítható körülmények között is embert próbáló feladat. Drukkoljunk azért, hogy ez maradéktalanul sikerüljön az elkövetkezendőkben, garancia erre azoknak a kollégáknak a munkája, ügyszeretete, hivatástudata, akik napjainkban is itt dolgoznak.

 

 

                                                                                                           

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.